_Megint gőzmozdony

Az időjárás még mindig kegyes hozzánk, nem jöttek még el a súlyos, többnapos őszi esők. Péntek este kimozdultunk egy kicsit, elmentünk iszogatni Hudai-jal, alattunk lakó srí lanka-i ortopédsebész kollégámmal, ő meg elhívta egy német kolléganőjét. Eva is ortopédsebész és már jó ideje itt dolgozik (előtte Kölnben, Birminghamben, ill. Új Zélandon praktizált). Külön örültünk, h kocsival jön, így nem kellett a buszhoz igazodnunk. A BarGeorge-ra esett a választásunk, ami egy elég sajátos kocsma, volt már előtte templom, iskolai ebédlő és halottasház is. Már a nagy belmagasság és a hatalmas, lakkozatlan faasztalok is eléggé egyedi jelleget kölcsönöznek a helynek, de a kiváló konyha és a remek borválaszték végképp különlegessé teszi. Nagy meglepetésünkre még szabad asztal is volt (általában előre kell foglalni). Összefutottunk Denise-szel is (Klári kolléganője/főnöke/barátnője), aki már 5 óra óta múlatta ott az időt barátnőivel. Hamar elmentek, mert Denise erősen morzsolt elmondása szerint egy különleges küldetésben voltak, ami nagyjából a többbi kedvenc bárjuk meglátogatását jelentette. Nem maradtunk sokáig, mert mindenki jó fáradt volt, de azért hazafelé megnéztük Hudai házát, amit pár hete vásárolt. Sürgős volt már a dolog, mert november végén megy haza az esküvőjére (mennyasszonya Londonban él) és a szigetre vissza már ketten jönnek. Nagyon pofás kis ház, 3 hálószoba, két fürdőszoba, mlretes nappali, nagy konyha, még nagyobb veranda (conservatory), piciny, de jól eltakart hátsó kert. Ráadásul egy nagyon jó, csendes környéken van, az ablakok többsége egy kis tóra néz, ami tele van kacsákkal. Jó sok lehet rá a mortgage (lakáskölcsön) havi részlete, hiszen majdnem 300E fontba került. Sajnos ennyi az annyi, az egyszobás lakások 100E-től indulnak. Lehet, h többet keresnek az emberek, de arányosan még talán drágábbak is az ingatlanok.

Szombaton kihasználtuk a jó időt és Eva-val hármasban elmentünk kirándulni. Leraktuk a kocsit Douglasban, majd gőzmozdonyos vonattal elmentünk Port Erin-be. A helyi vonatmániának újabb ékes példája ez a vonat, egy eredeti gőzmozdony kicsinyített mása húzza az Úttörővasút nagyságrendű, legalább hatvanéves vasúti kocsikat. Gyönyörű tájakon mentünk keresztül, gyakran a tengerparton, miközben az emberek úgy integettek, mintha nemrég indult volna el a vasúti közlekedés. A mindenütt jelenlevő birkákon és teheneken kívül sok fácánt és nyulat láttunk, nem beszélve az időnként rettenetesen izgatott kutyákról, egy collie-westie páros elég elszántan üldözött és ugatott minket. Biztos aztán jól meg voltak elégedve magukkal, hogy milyen jól elüldözték ezt a puffogó vasszörnyet.

Port Erin a sziget déli csöcskének egyik halászfaluja, amolyan helyi üdülőhely, az igazi lokálpatrióták idejárnak „nyaralni”. Hallottam egy konzultánsról, aki az egyetem és a szakorvosi tréning után visszajött a szigetre és soha többet nem hagyta el, nyári kéthetes szabadságát pedig mindig itt töltötte. Megrögzött utazóként mindig értetlenül, de bizonyos tisztelettel veszem tudomásul, hogy vannak olyan emberek, akik beérik ekkora mozgástérrel. Mi azonban most nem pihenni jöttünk, hanem ezt a falut választottuk partmenti sétánk kiindulópontjául. Gyűrűk ura-beli tájakon át egy óra múlva elértünk a Sound-hoz, a sziget legdélebbi pontjához. Megnéztük a fókákat (most is vagy 15 lazított a sziklákon), majd a sziget keleti oldalán elindultunk északnak, Port St Mary felé. Ez a partszakasz a kedvencünk a szigeten, dús növényzettel borított dombok és fennsíkok végződnek 30-40  méteres függőleges sziklafalakban, alant meg a tenger mossa fáradhatatlanul a csak hajóval megközelíthető keskeny tengerpartot. Az egyik részről már írtam 1 hónapja, a Chasms-nél keskeny, de nagyon mély hasadékok szabdalják a sziklafelszínt, óvatosan kell lépkedni a bokrok között, nehogy meglepetés érje az embert. Egy kicsit kiültünk a meredély szélére a Sugarloaf (Cukorsüveg) sziklánál, de sajnos most nem fogadott a már megszokott madárcsivitelés, a népes kolónia már elköltözött a tél közeledtével. Innen legelőkön keresztül, majd hihetetlen méretű és panorámájú villák mellett vezetett be az út Port St Mary-be. A buszindulásig hátralévő időt egy nagyon helyi kocsmában töltöttük, ahol mindenki ismert mindenkit, nyugdíjasok pénzben kártyáztak és mindenki elköszönt tőlünk, amikor buszunkhoz indultunk. Biztos közöttük is szép számmal akadt olyan, aki nemhogy a szigetet nem hagyta el, de még Douglas-ben sem járt.

Este megint indiait ettünk (Saag Massala csirke lencsével és Basmati rizzsel), ezt valahogy nem tudom megunni. Nem is tudom mi lenne velünk ebben a kulináris sivatagban az indiai konyha remekei nélkül. Erre már kezdenek mások is ráébredni, a legújabb felmérés szerint a kedvenc ételek körében a curry leelőzte a nagy nemzeti büszkséget, a fish'n'chips-et. (rántott hal sültkrumplival).  Chirac mondta az angolokról 2004-ben: „Hogy lehetne bízni bennük, ha ennyire rosszul főznek?” Nem is csoda, hogy meghódították a fél világot, ahogy egyik barátunk találóan megjegyezte: a gyarmatosítás tulajdonképpen egy folyamatos menekülés volt az ehetetlen  koszt, a lehangoló időjárás és a csúnya nők elől.

Este megint filmet néztünk (Bourne rejtély), kihasználva a szigetország egyik zseniális szolgáltatását. Havi 10 fontért folyamatosan küldik postán a filmeket (1-2 nap alatt meg is érkeznek), megcímzett válaszborítékkal. Ha megnézted a filmet, visszaküldöd, és néhány nap múlva már jön is következő. A filmeket az általad összeállított és prioritási sorrendbe állított kívánságlistáról választják az elérhetőség függvényében. Egy évben összesen 3 hónapnyi fizetésmentességet is kérhetsz, ha éppen elutazol valahová. Ezt nevezem én szolgáltatásnak!

.