Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly nyáron Izlandon lemaradtunk a kutyaszános túráról. Akkor megfogadtuk, hogy ezt a következő télen bepótoljuk. Aztán tovább szőttük a gondolatfonalat: ha télen megyünk, akkor éljünk a lehetőséggel és nézzünk északi sarki fényt is; amire állítólag a legalkalmasabb hely a svéd Lappföldön található Abisko. És ha már egyszer ott vagyunk, akkor nehogy már ne szálljunk meg a világhírű Jéghotelben! Összeállt az út fő váza, én pedig elkezdtem nézni a szervezett utakat. A felelősségteljes turizmus egyik éllovasának számító responsibletravel.org weblapján próbálkoztam először, és majdnem lefordultam a székről az árajánlatuktól. Igazán az verte ki a biztosítékot, amikor a Jéghotel és Abisko közötti transzferért el akartak kérni vagy 150 ezer forintot, miközben ennek töredékéért el lehet oda jutni vonattal. Sajnálom, kedves responsibletravel.org, hogy a rajtam esetlegesen nyert (igen jelentős) összeget nem tudtad remek célokra fordítani, de én maradtam a saját szervezésnél, és az árajánlatod feléből kihoztam az utat, ráadásul egy extra éjszakával Stockholmban.

           
Február 17.    Szerda           Stockholm

Bemelegítés mínusz 7 fokban

 

Stílusosan szállingózó hóesés közepette érkeztünk meg a svéd fővárosba. Hatalmas hótorlaszok szegélyezték a kifutópályát, de ahol kellett, ott le volt takarítva. A határőrök rögtön lerombolták a bennem élő sztereotípiák egyikét. Magas, szőke és mosolygós emberek helyett alacsony, barna és mogorva tisztek (tisztasszonyok) forgatták útleveleinket, sem mosolyunkat, sem svéd köszönésünket nem viszonozták. Ennyit a sztereotípiákról.

Mivel csak egy délutánunk volt Stockholmra, a városba jutás sebessége elsődleges kérdés volt. Két vonatjegy szinte ugyannyiba került volna, mint a taxi, így inkább az utóbbit választottuk, mert az legalább házhoz visz. A repülőtérről kilépve meglepetten láttuk, hogy a taxik nem sorban álltak, hanem egymás hegyén-hátán. Skandináv rendezettség, ó merre jársz? Akár a Közel-Keleten is lehettünk volna, azzal a különbséggel, hogy nem rohantak meg minket a taxisofőrök és nem volt kabátujj-ráncigálás sem, csak tisztes távolságból diszkrét integetés. Még mindig hitetlenek voltunk, így megkérdeztük az egyik arra sertepertélő reptéri dolgozót, aki megerősítette az elképzelhetetlent: csak oda kell menni a legszimpatikusabbhoz és előre megkérdezni az árat. (mégis a Közel-Keleten vagyunk?). A legközelebb álló (alacsony, nem szőke és nem kékszemű) taxisofőr reális árat mondott, így nem is keresgéltünk tovább. Hamarosan kiderült, hogy elkalkuláltuk magunkat a gyors bejutást illetően, hiszen a behavazott autópálya után meg kellett küzdenünk az útfelújítások miatt felduzzadt elővárosi forgalommal. Ráadásul sofőrünk sűrű bocsánatkérések közepette néhány percre faképnél hagyott minket, hogy beugorjon egy McDonalds-ba, valószínűleg könnyítenie magán (megint Közel-Kelet feeling). Végül jó háromnegyed óra alatt meg is érkeztünk szállodánkba. (A vonatút húsz perc lett volna, a hotel pedig tíz percre van gyalog a vasútállomástól).

A központi Östermalm negyedben található Queen’s hotel egy elegáns bérház második emeletét foglalja el, ahová egy antik, kovácsoltvas rácsos lift vitt fel minket. A parkettázott recepció akár egy nagypolgári előszoba is lehetett volna és a folyosó is inkább egy lakásra emlékeztetett, mint sem szállodára. Talán a szobák is valaha egy lakáshoz tartoztak, a mienk, méreteiből ítélve, a személyzeti szoba lehetett.

A szállodából kilépve szinte rögtön Stockholm fő bevásárló utcáján, a Drottninggatan-on találtuk magunkat, ahol a világ különböző tájairól ismerős márkák (Body Shop, 7Eleven) köszöntek vissza. Kicsit csalódtunk a skandinávok idealizált környezettudatosságában: a legtöbb bolt bejárata tárva nyitva volt, a bentre szánt meleg a téli utcára dőlt ki. Az embereket elnézve látszott, hogy hozzá vannak szokva a hideghez, a sapka-sál-kesztyű szentháromság főleg a turistákra és a bevándorlókra volt jellemző. Most már láttunk tipikus svéd arcokat, meg észak-ázsiait, dél-ázsiait, közel-keletit, feketét és latin-amerikait is. Svédország aránylag nyitott bevándorlási politikájának köszönhetően: minden kilencedik lakos (egymillió ember) legalább egyik szülője bevándorló. Közöttük az európaiak vannak többségben, élen az oroszokkal, görögökkel, lengyelekkel, és a volt jugoszláv tagköztársaságok polgáraival. A bevándorlók közül sokan elismert tagjai a társadalomnak, gondolok itt argentin zenészre (José Gonzalez), szír filmrendezőre (Salem al Fakir) és bosnyák-horvát futballistára (Zlatan Ibrahimovic). A beilleszkedés azonban távolról sem könnyű, a svédek talán elfogadják a nemkívánatos munkákat felvevő bevándorlókat, de befogadásról szó sincs. Nem mindenki birtokolja a legendásan nyugodt, hűvös svéd temperamentumot: azok a rasszista fiatalok, akik néhány éve felgyújtottak egy Malmö-beli mecsetet, biztosan nem.

Stockholm 14 szigetre épült (a Mälaren tónak a Balti tengerrel való találkozásánál), ezek közül hármat foglal el az óváros, azaz a Gamla Stan. Fekvése miatt az óváros egészen az 1980-as évekig Staden mellan broarna, azaz „hidak közötti város” néven futott. Legnagyobb része Stadsholmen szigetén található, mi is ide sétáltunk át egy hídon Östermalm-ból. A várost a 13. században kezdték építeni, és Hanza városként lakosainak többsége német volt, ennek köszönhetően építészeti stílusában az észak-germán behatás dominál. A turistanevezetességek (Királyi Palota, Kincstár, Katedrális) télen korán zárnak, így maradt a sétálgatás. Nehéz volt elhinni, hogy a Gamla Stan nem is olyan régen még igen rosszhírű negyednek számított, omladozó házakkal. De szerencsére a turizmus megmentette a többszáz éves épületeket az enyészettől. Kár lett volna ezért az elbűvölő birodalomért, ahol mesekönyvbe illő, színes házak, barokk paloták és reneszánsz templomok szegélyezik a macskaköves kis utcákat és középkori tereket. A gyönyörű épületek mellett meghitt éttermek, poros játék- és régiségboltok, aprócska galériák kirakatait bámultuk a rendületlenül szállingózó hóesésben. Az egyik orientális ruhaboltba betértünk melegedni és nézelődni, távozáskor ott felejtettem az útikönyvet. Ebben már nagy rutinom van, leghűségesebb, papíralapú társainkat négy kontinensen hagytam már el boltokban/éttermekben stb., és eddig mindig visszataláltak hozzám. Most is csak ebben tudtam reménykedni, miközben feszült csendben botladoztunk visszafelé a bolthoz a jeges járdákon, és Klári beszédes pillantásokat lövellt felém - „mert mindig mindent elhagysz, te szerencsétlen”. A boltba visszaérve a tulajdonost elmélyült olvasásban találtuk, legnagyobb örömünkre a mi útikönyvünket tanulmányozta. Kicsit sajnálta, hogy ilyen hamar visszatértünk, mert nagyon megnyerte a tetszését, szívesen olvasta volna tovább.  
A nagy ijedtségre és a hidegre való tekintettel betértünk az egyik hangulatos vendéglátóipari létesítménybe, ami ráadásul Klári nevét viselte (Santa Klara). Néhány asztalos étterem volt ez, aprócska bárral, törzsvendégekkel, akik közül az egyikkel beszédbe is elegyedünk. Elég nemzetközi társaság gyűlt itt össze, a helyi törzsvendégeket és a melegedni betérő magyar turistákat (minket) egy olasz csapos lány és egy lengyel pincér fiú szolgálta ki. Mindehhez Bob Marley szólt, miközben a televízióban a téli olimpia ment. Megismerkedtünk a húzós árakkal is, egy ital (korsó sör/pohár bor/feles) egységesen 50 koronába (kb. 1400 forint) került. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a bárokon kívül csak korlátozott nyitva tartású, speciális boltokban (Systembolaget) lehet alkoholt kapni, akkor nem is csoda, hogy a svédek távolról sem isznak annyit, mint azt a közhiedelem tartja (például csak fele annyit, mint a magyarok).

Már besötétedett, amikor dél felé továbbhaladva egy újabb hídon át elhagytuk az óvárost, és beléptünk Södermalm-ba, a város vigalmi negyedébe. Egy köztéri hőmérő mínusz 7 fokot mutatott, az oszlop tövében néhány bicikli a korláthoz fagyva várt a tavaszra, vagy jégvágóval felszerelkezett gazdájára. A biciklik többségét azonban mozgásban láttuk, a nagy hó és a hideg ellenére rengetegen jártak két keréken, és a kocogókat sem riasztotta el a zord időjárás. Hiába, itt nem áll meg az élet egy kis téltől. (Angliában már bezárnák az iskolákat, leállna a légi- és a tömegközlekedés). Ugyan korán volt még, de azért elindultunk előre kiválasztott éttermünk felé a vízparti úton, mert mindenképpen ott szerettünk volna vacsorázni. Internetes böngészésünk alapján arra jutottunk, hogy tipikus svéd éttermet csak méregdrágán találnánk, így inkább a vegetáriánus büfévacsorájáról és kitűnő, vízparti fekvéséről híres Herman étterem mellett döntöttünk. Havas botorkálásunk közben jót mulattunk a vizet hasító hatalmas, kivilágított hajó oldalán lévő feliraton: Birka cruise. Ez nem a turistákat degradálja, hanem az egyik város környéki, festői szigetre utal. Ha több időnk lett volna, mi is elmentünk volna egy ilyen Birka túrára. No meg a Skansent sem hagytuk volna ki, minden szabadtéri néprajzi múzeumok ősatyját és névadóját. Talán majd legközelebb.

Szép volt a kilátás a sétányról, de azért nagyon megörültünk az étterem diszkrét fényeinek. Mintha egy hosszú és kimerítő téli túra után egy meleg, barátságos menedékházba léptünk volna be. Kellemesen befűtött, üvegezett verandán foglaltunk helyet, fizettünk (185 korona/fő, korlátlan étel- és tea/kávéfogyasztással), majd rögtön a lényegre tértünk. Előétel gyanánt főleg saláták közül lehetett választani (pl. lencse-, bulgur- és babsaláta, lilakáposzta, hideg tésztasaláta, különböző magok), de volt vegán pizzaszelet és házi készítésű hummusz is (ez utóbbi megállta volna a helyét egy közel-keleti bazárban is). Nem bírtuk ki, hogy ne töltsünk meg még két (három) tányért, annyira finom volt mindent. Közben Klári rájött, hogy a szállodából elhozott éttermi kalauzban van egy ide érvényes kupon, amit gyorsan be is váltottunk, és egyikünk vacsorájának árát visszakaptuk. Így tehát még jobb kedvvel tértünk rá a főételekre. Tepsis fűszeres krumpli, zöldséges curry és tökmagos, spenótos lasagne következett, végül még legyűrtünk két desszertet is: egy aszaltgyümölcsből és magokból összegyúrt „bajnok” szeletet és valami csokoládés-gyümölcsös-gyömbéres költeményt. Kávék és teák mellett pihegtünk még egy jó darabig, miközben Stockholm fényeiben gyönyörködtünk. Közben megtelt a veranda vendégekkel, többen fázósan magukra terítettek a hatalmas faládákba gyűrt pokrócokból, de mi nem fáztunk, bennünket belülről fűtött az elfogyasztott több ezernyi kalória. Az ilyen büfévacsoráknak mindig az a vége, hogy jóval többet eszünk, mint amennyi emberileg lehetséges, és megfogadjuk, hogy soha többet. Azért nem bántuk meg ezt a Hamvazószerdához csak összetevőiben, mennyiségben semmiképpen nem illő lakomát.

Az elkövetkező másfél órában Södermalm-ban sétálgatva megpróbáltuk lejárni a vacsorát, nem sok sikerrel. Megtaláltuk a Koh Phangan thai éttermet, ami a B terv lett volna arra az esetre, ha a Herman nem jön össze, és örömmel konstatáltuk, hogy ott egy főétel kerül annyiba, mint amennyit a kettőnk vacsorájáért fizettünk. Még egy ital jól esett volna, de valahogy csak éttermeket, vagy zsúfolásig tömött bárokat találtunk, így végül ráfanyalodtunk egy angol kocsmára. A kivetítőn angol foci ment, unalmas angol popzene szólt, akár Angliában is lehettünk volna. Viszont a bor mellé adtak vizet is, ezt a Svédországban általános szokást most nagyon tudtuk értékelni. Hazafelé metróval mentünk, majd (naná, hogy az én hibámból) el is tévedtünk egy kicsit. Nem bántuk, behavazott templomkerteket és takaros lakóházakat láttunk bolyongásunk közepette. A szálloda közelében egy hangulatos jazz bárban vehemensen nyúzták a nagybőgött és hasították a zongorát, de ellenálltunk a kísértésnek. Újabb repülőút, vonatozás, és újabb kalandok vártak ránk másnap, kellett az energia.

 

Február 18.    Csütörtök                   Stockholm – Abisko

 

Vonatozás a tundrán át a sarki fény nyomában

 

A reggelihez a bérház egy másik lépcsőházán kellett lemenni a földszintre, ahol feltehetően szintén egy lakásból alakították ki az étkezőt. A reggeli lehangoló volt (fehér kenyér, olcsó corn flakes, két féle gyümölcs), még szerencse, hogy egyáltalán nem voltunk éhesek a tegnapi bőséglakoma után. (Ennyit arról az általános vélekedésről, hogy hús nélkül nem lehet jóllakni!)

Kijelentkeztünk, és elindultunk a központi pályaudvar felé, hogy kezdetét vegye az igazi kaland! A sétálóutcában egymást érték a tömött kávézók, ami nem csoda, hiszen Svédország a világon a második helyen áll az egy főre jutó kávéfogyasztásban (a finnek mögött). A minőségre is sokat adnak, még a kávéautomaták is frissen őrölt kávéból készítik a fekete nedűt. A reggeli tömegből kiemelném a hokiütővel, újsággal és aktatáskával munkába siető, kisimult arcú üzletembereket és üzletasszonyokat. Valahogy jóval kevesebb nyúzott arcot láttunk, mint akár Magyarországon, akár Angliában. Szauna, több sport, kevesebb alkohol, ez lehet a titok.

Az Arlanda Expressz húsz perc alatt szinte közvetlenül a check-in pulthoz vitt minket. A Kiruna felé tartó belföldi repülőjáraton meglepően vegyes társaság gyűlt össze. A helyiek mellett voltak amerikaiak, franciák, japánok és egy kisebb csapat kínai, köztük egy Mikulásjelmezbe öltözött fiatalember. A jó egyórás repülőút után megérkeztünk Svédország legészakibb városába, Kirunába. A havas tájba teljesen belesimuló repülőtéren csak egy jeges sáv jelezte a kifutópályát. Mielőtt aggódni kezdhettünk volna, már be is gördültünk egy aprócska, vörös hullámpalával borított földszintes épület elé, ami akár egy Penny Market is lehetett volna. Ez volt a repülőtér csarnoka, az egyik legkisebb, amit valaha láttam. Talán a thaiföldi Ko Samui repülőterét lehetne hozzá hasonlítani – legalábbis méretében -, ami két, nyitott légterű bambuszteraszból áll. Shuttle busszal mentünk a vasútállomásig, a vörös tégla épület nagyobb volt, mint a reptéri terminál. Mínusz 17 fok volt, de alig érződött hidegebbnek, mint Stockholm. A repülőgépről ismerős hátizsákos japánok extázisban voltak (ilyet is ritkán látni), kurjongattak, nevetve fotózták egymást és a vasútállomást. Mi is felfokozott hangulatba kerültünk, ott álltunk 165 kilométerrel az Északi sarkkörön túl a tél szívében, egy lappföldi kisvárosban, és vártunk egy vonatra, hogy az még északabbra, a zord ismeretlenbe repítsen minket. Vonatunk késett egy kicsit, de szerintem ez normális az adott körülmények között. Mielőtt elindultunk volna, egy masszív hókotró-jégtelenítő jármű tisztította meg a síneket előttünk. A vonat szinte üres volt, a mi vasúti kocsinkban például rajtunk kívül csak egy Narvik-ba tartó angol pár utazott. Az egy órás vonatút alatt a lassan beálló szürkületben fagyott tundra suhant el a szemünk előtt, itt-ott néhány színes faházikóval és a sorompó előtt várakozó hómobillal. A vonat jobb oldalán egyszer csak felbukkant egy befagyott tó, a fél Balatonnyi Torneträsk, mögötte hatalmas, hóköpenybe burkolózó hegyek zárták le a horizontot. Varázslatos táj volt ez, pontosan olyan, és valahogy mégis más, mint ahogy az ember elképzeli. Az egyik legcsodálatosabb dolog az utazásban az úton levés maga. Az ember bámulja az elsuhanó gyönyörű tájat, álmodozik, és néha átfut az agyán egy kósza, tétova gondolat: bár örökké tartana ez az út (is).

Az Abisko Nemzeti Park a már említett Torneträsktól délre terül el, 75 négyzetkilométeren. Száraz klímájának köszönhetően ez az egyik legjobb hely télen a sarki fény megpillantására, de a számtalan túralehetőség is sok látogatót vonz. A japánok a faluban szálltak le (Abisko Östra), jól tippeltem, ők a hátizsákos szállóban szállnak meg, míg mi – Klári speciális igényei miatt (értsd: saját, lehetőleg tiszta fürdőszoba) az Abisko Turiststation-nál. Ez a hegyi állomás 300 ágyat kínál, különböző felállásban. Vannak hatágyas, különálló kabinok, egy melléképületben két-, illetve négyágyas, konyhás apartmanok (közös fürdőszobával), valamint a főépületben kétágyas, saját fürdőszobás szobák. Mi az utóbbit választottuk, és egyáltalán nem voltunk elájulva az ár-érték aránytól. Az aranyárban mért szobában (nem túlzás: az eddigi legdrágább hotelszobánk!) a gyermekkorunkból ismerős SZOT üdülő hangulat uralkodott, az ágynemű nem volt felhúzva, ráadásul a WC nemcsak hogy a Klári-féle tisztasági törvénynek nem felelt meg, de még szerintem is koszos (értsd: sz.rfröccsös) volt. Ezt Klári, miután kitakarított, kedvesen, mosolyogva szóvá is tette a recepciónál, mire nagy zavarukban kárpótlásul kezünkbe nyomtak két jegyet az Aurora Sky Station ülőliftjére. Alig akartuk elhinni a szerencsénket, hiszen a két jegy majdnem annyiba került, mint a szállodai szobánk, és a Sky Stationre amúgy is mindenképpen felmentünk volna ma este, kerül, amibe kerül (sokba), sarki fényt nézni. (Néha egy mosollyal, egy halk szóval messzebbre lehet jutni, mint asztalcsapkodással.)

A délután hátralevő részét a szaunában töltöttük el, ki-ki a saját nemének megfelelőben és teljesen egyedül. A kigőzölés után beültem a bárba egy méregdrága sörre, ott legalább volt wi-fi (a szobában nem volt). A vacsorát illetően két választási lehetőségünk volt: vagy a Touriststation éttermében vacsorázunk, vagy sehol, ugyanis közel s távol ez az egyetlen étterem. Étlap nincs, sőt, választék sem nagyon, csak egy-egy (nem túl olcsó) menüsor naponta. Be kell vallanom, a vacsora végül minden várakozásunkat felülmúlta: zöldségleves, saláta olajbogyóval, báránybélszín (Klárinak külön kérésre csicseriborsós-zöldséges gombóc), desszert gyanánt fehércsokoládés panna cotta, szederrel. Az étel minősége, a felszolgálás és a tálalás is első osztályú volt, pedig egy világvégi SZOT üdülőben voltunk.

Vacsora után minden kéznél levő meleg ruhadarabunkat magunkra öltve nekivágtunk a fagyos éjszakának. Átkeltünk a főúton, át a vasúti sín alatti alagúton, majd a sötétben elcsúszkáltunk a Sky Station ülőliftjéig, közben a szobában felejtett zseblámpánkra gondoltunk. A liftnél az egyik ott dolgozó hegyimedve ránk segített egy hatalmas téli overallt (mintha nem lett volna rajtunk már így is elég réteg), majd lefitymálta a cipőinket, és a kezünkbe nyomott egy-egy pár masszív hócsizmát. Amikor nagy nehezen betornáztuk a tizenöt rétegnyi ruhával megnövelt testünket a lift pokróccal letakart székébe, még az ölünkbe terítettek egy újabb takarót. Enyhe túlzásnak éreztük ezt az egészet, de csak addig, amíg neki nem indult a sílift a vaksötét éjszakának.  Nem volt mínusz 20 fok se, mégis, a felső állomáson a kiszálláskor úgy kellett bennünket szinte jégcsákánnyal kiszabadítani a székből. Ez a 900 métert átívelő, húsz perces út a nyitott ülőliftben embert próbáló, mégis gyönyörűséges élmény volt. Néma csönd, könnyfakasztó, arclefagyasztó hideg, valószerűtlenül szikrázó csillagok... felejthetetlen.

A Panorama Cafe-ban szerencsére kellemes meleg volt, ott voltak már a hátizsákos japánok, néhány amerikai, meg egy nagyban vacsorázó, idősebb angol csoport. Miután kicsit felengedtünk a kályhánál, egy elsötétített helyiségben egy számi idegenvezető és némi magyarázó ábrák segítségével elmerültünk a sarki fény elméleti hátterében.

Az északi sarki fény hivatalos neve aurora borealis, a római hajnal istennő (Aurora) és az északi szél görög megfelelőjének (Boreas) kombinációjából. Van déli sarki fény is (aurora australis, azaz „déli hajnal”), de ez jóval kevéssé ismert, mert ember által lakott vidékről alig látható. A páratlan természeti jelenség úgy alakul ki, hogy a napszéllel a Földre érkező elektronok a mágneses pólusok közelében bejutnak a légkörbe, ütköznek a légkör atomjaival, ionizálják és gerjesztik azokat, majd a gerjesztett atomok fénykisugárzással térnek vissza alapállapotukba. (Kicsit olyan ez, mint a katódsugárcsöves televízió, ahol az elektronnyaláb pásztázza a fluoreszcens képernyőt és a képpontokat gerjesztve felvillanásokat hoz létre.). Az oxigénnel való ütközés zöld vagy vörös, míg a nitrogénnel való ütközés ibolyakék vagy vörös fény kibocsátásával jár. A tiszta vörös szín a legritkább, de talán a leglátványosabb, innen ered a hajnal elnevezés is. A babona szerint a vörös sarki fény igen rossz előjel. Utoljára 1938-ban lehetett Európa fölött intenzív vörös sarki fényt látni (a londoni tűzoltók neki is indultak eloltani a képzeletükben égő Windsor palotát), rá egy évre pedig kitört a 20. század egyik nagy szégyene, a II. világháború. Sarki fényt tehát nemcsak a sarkkörön túl lehet látni, de ahhoz elég húzós mágneses vihar kell, hogy a mérsékelt égöv égboltján is megjelenjen (elméletileg még akár az Egyenlítőnél is felbukkanhat). A sarki fény jóval intenzívebb a napéjegyenlőségek (március, ill. szeptember) idején, illetve a napfolttevékenység 11 éves ciklusokban változó aktivitásának a csúcsán. Ez utóbbi tényező sajnos nem állt a mi oldalunkon, hiszen 2008 végén volt az aktivitás mélypontja, és csak négy-öt év múlva ér megint a csúcsára. Viszont tiszta, hideg és felhőtlen éjszaka volt, így nagy reményekkel húztuk vissza magunkra eszkimójelmezünket, és fájó szívvel magunk mögött hagytuk a pattogó fahasábok melegét, hogy tekintetünket az éjszakában észak felé meresszük.

Nagyon hideg volt, de mi türelmesen álltuk a sarat. Húsz perc után halványan derengeni kezdett az égbolt, apró foltok villantak fel, majd egy enyhén ívelt, halvány zöldes szalag kezdett kialakulni. Nagyon kellett mereszteni a szemünket, de kétségkívül ott volt, ha nem is volt olyan lélegzetelállító, mint a fényképeken. (Később több helyről is hallottuk, hogy a sarki fény a hosszabb expozíciós idővel készült fényképeken mindig sokkal látványosabbnak tűnik, mint amilyen valójában). Szép sorban szállingóztak vissza a kávézóba az emberek, és amikor a halvány derengés is megszűnt, mi is feladtuk. Bent a hegyen dolgozó, szimpatikus fiatal srácokból álló stáb amerikai főnöke megnyugtatott minket, hogy egy emberük állandóan figyeli a kinti történéseket és nem fogunk lemaradni róla, ha esetleg begerjedne a jelenség. Azt is elmesélte, hogy előző nap volt a „best ever” sarki fény, amit valaha láttak itt, a vibráló szalag hirtelen megbolondult, kifényesedett és egyperces őrült tűzijáték vette kezdetét, táncoló vöröses-zöldes spirálokkal. Többen bőgtek, és olyan pár is akadt, akik a látvány okozta eufóriában nagy hirtelen eljegyezték egymást. A japánokkal a kályha mellet vártuk, hogy valaki beront a jó hírrel, de csak lilára fagyott turisták érkeztek. Mondták is, de az arcukon láttuk is: semmi. A sarki fény ma pihen.

Tizenegy óra körül elkezdtünk szedelőzködni, nem akartuk az éjféli zárás előtti nagy rohamot megvárni. Ekkor azonban finoman arra kértek minket, hogy várjunk még egy kicsit, és nyugodtan fogyasszunk ingyen a bár (alkoholmentes) készletéből, mert valami technikai probléma adódott, és egyelőre senkit nem engednek fel az ülőliftre. Hoppá! De hát az angol csoport egy része most indult el lefelé! Néhány ingyen tea elfogyasztása után megtudtuk, hogy páran a liften rekedtek, amikor azt leállították, de már kimentették őket és szerencsésen földet értek. „Aggodalomra semmi ok” (ez nagyon vészjóslóan hangzott), a hibát nemsokára elhárítják és indulhatunk lefelé. Na ez volt az a pillanat, amikor mégis csak elmentem pisilni. Ehhez egy kivilágítatlan ösvényen kellett volna felkapaszkodni egy ugyancsak kivilágítatlan bódéhoz (kedves zseblámpám, remélem jól pihensz odalent), így inkább félúton letértem és – szigorúan észak felé szegezve tekintetemet - nekiláttam a hó mélységét meghatározni egy forró, sárga csík segítségével. Még tartott a művelet, amikor halványan, majd egyre erőteljesebben egy zöldes szalag kezdett vibrálni a horizonton. Ahogy siettem vissza a kályhához, a jelenség hol fényesebb, hol halványabb lett és változtatta az alakját. A melegbe belépve majdnem elsodort a meleg ruházatukat magukra kapkodó emberek tömege – Klárival az élbolyban -, valaki már megelőzött a jó hírrel. Hát mégis csak eljött ez a fránya sarki fény, áldassék a műszaki hiba! (Remélem megbocsátotok nekem, ti liften fennragadó emberek). A szépség azonban mulandó, mire a tripod-ot kiegyensúlyoztam a mély hóban, és fagyos ujjaimmal elvégeztem a megfelelő beállításokat a kamerán, a show véget ért. Néhány vaksötét háttéren nagyon nagy akarással kivehető zöldes derengésen kívül nem sokat sikerült rögzítenem a memóriakártyán, de az emlékemben élni fog a látvány. Óhatatlanul is az idősödő ír férfi jutott eszembe, akivel az Aleppo környéki Halott Városok felfedezésére irányuló minibuszos túrán találkoztunk Szíriában. Ő (is) sokat utazott életében, de soha egyetlen egy fényképet nem készített, mert szerinte azok csak a világ előtt való hencegést szolgálják, és az élmény befogadásától, illetve az emlékek bevésődésétől vonja el a figyelmet. Van benne valami igazság, mi mégis mindenhol stresszesen gombokat nyomogatunk, miközben esetleg elmúlnak a nagy pillanatok.

Odabent jó hírrel vártak minket, a lift újra működőképes. Az angol csoport hátramaradó tagjait készségesen előreengedtük, hiszen társaik már lent várakoztak. Előzékenységünkben azért az óvatosság is vezérelt, mert bár kétszer ugyanabba a fába nem csap a ménkű, de hátha mégis. És lőn! Negyedóra múlva újra leállt a lift. A hegyi személyzet egy re komorabb arccal, egyre idegesebben sürgött-forgott, közben időnként az összes jelenlévő figyelmét kérték, hogy tájékoztassanak bennünket a mentési műveletek alakulásáról. Kiderült, hogy ezúttal is a levegőben ragadtak néhányan, értelemszerűen az ő lehozataluk az elsődleges cél. Az ablakból láttuk, ahogy a távolban zseblámpák fénye villog az egyik pózna körül és nagyon hálásak voltunk, hogy nem mi csücsülünk ott a fagyos éjszakában 15 méter magasan. El sem tudtuk képzelni, mit érezhetnek azok a szerencsétlenek, a jeges sziklák fölött, egy székben tehetetlenül himbálózva. A gépháznál létrás, zseblámpás emberek nagyban kalapáltak valamit az óriás forgatókerék körül, és hómobilon újabb emberek érkeztek. A nem túl biztató helyzet ellenére jó hangulat uralkodott, köszönhetően az egyik angolnak, aki igen csak jó mókamesternek bizonyult, szóviccein az egész terem kacagott, még a feszült stáb is elmosolyodott. Közben megérkezett egy frissiben kimentett idősebb angol pár. „Milyen volt odafönt?” kérdezte a mókamester. „Unalmas” – hangzott a válasz. Hiába, a hidegvérű angolokat elég nehéz kizökkenteni. Pedig kijutott nekik bőven a kalandból: a sötétben ki kellett silabizálniuk az apró papírra nyomtatott evakuálási tervet, mely szerint csatlakoztatniuk kellett a kötél végére kötött karabinert az ülőlift vázához, és a vékony kötélen le kellett ereszkedniük. És ezzel nem értek véget a megpróbáltatásaik: még fel is kellett sétálniuk a mély hóban a kávézóhoz.

Közben a pultnál bővült a készlet: a sütemények mellé szárított gyümölccsel kevert mogyorót és forró hallevest is kínáltak, valamint elkészült egy nagy adag forralt bor is. (Hát mégis csak volt itt alkohol, csak éppen különleges alkalmakra tartogatták!). Öt vörös tea után jól esett egy kis változatosság, és főleg a benne lévő alkohol.

Hajnali egyre a japánok elunták a fényképezést, a mókamester vicces beszólásai is megritkultak. Egyedül egy, a hangjába szerelmes fiatal amerikai srác nem lankadt: érkezésünk óta ugyanabban a fotelben ülve, rendíthetetlenül és töretlen lelkesedéssel mondta a magáét a mellette ülő két ázsiai-amerikai lánynak. Meg kell, hogy mondjam, nagyon példásan viselkedett a kb. 30 fős kis csapat. Senki nem kezdett el pánikolni, mindenki sztoikus beletörődéssel nézett elébe az eseményeknek. A személyzet is folyamatosan nyugtatgatott minket, hogy nemsokára elindulunk, de azért az angolok kezdeményezésére elkezdtek készülődni az itt éjszakázásra. A kávézó hirtelen menekültszállássá alakult, az asztalokat, székeket egymásra tornyozták, és a termet tábori ágyak töltötték meg. Mire Klárival bevackoltuk magunkat egy védett, távoli sarokba, a vezető kiállt elénk és bejelentette: a liftet megjavították és teljes mértékben biztonságos. Részletesen elmondta, mi okozta a galibát: aznap délelőtt végeztek valami javítást a fő meghajtókerékre csatlakoztatott generátoron, és rosszul kötötték vissza, emiatt állandóan ledobta az ülőlift sodronykötelét. Először megpróbálták megigazítani, de a kötél csak nem akart a helyén megmaradni, ekkor állították le másodszor a liftet. Mivel a generátor csak a kávézó áramellátását biztosítja és semmi köze nincs a lift működéséhez, nemes egyszerűséggel leszerelték a kerékről (és a tartalék-generátor vette át az áramellátás feladatát). Mindenkinek hihetőnek hangzott a magyarázat, senki nem élt az ott alvás opciójával. Mi azért a biztonság kedvéért vártunk egy kicsit, mielőtt beültünk volna a székbe. És harmadszor tényleg nem ütött be a ménkű, hajnali fél 3-kor leértünk a hegy aljára. Háromra a hotelnél voltunk, nem vettük igénybe a vészhelyzetre való tekintettel újra kinyitó konyha vendégszeretetét, hanem visszavonultunk pvc-padlós szobánkba, hogy a nagy ijedtséget egy üveg borral öblítsük le. Hajnali négykor ájulásszerű álomba zuhantunk; hosszú és emlékezetes éjszaka volt.

 

Február 19. Péntek               Abisko – Jukkasjärvi

 

Havas kirándulás, jeges szállás

 

Az igen csak korai fekvéshez képest aránylag hamar sikerült magunkhoz térnünk és 11 óra körül már ki is csekkoltunk. A délutáni vonatindulásig még pont belefért egy néhány órás kirándulás a környéken. A szállóból kilépve mínusz 20 fok és szikrázó napsütés fogadott. A híres Kungsleden túraútvonalon indultunk el, ami egy befagyott folyó mentén vezet. Szerencsére a hó az ösvényen kellően le volt taposva, így hétköznapi túracipőben jól lehetett haladni, egyébként akár combközépig is süppedhettünk volna (leteszteltük az ösvényről letérve). Útközben csak néhány sífutóval találkoztunk, közülük néhányan egész komoly felszerelést húztak szánkón maguk mögött. Lehet, hogy többnapos túrán voltak és turistaházakban aludtak? Tőlük eltekintve teljesen miénk volt a poszterre illő téli táj. Kristálytiszta levegő, befagyott víztükör, tundraszerű növényzet és havas hegyek – ki meri mondani, hogy nem gyönyörű a tél?

Délután még leültünk az ebédlő melletti kényelmes fotelekbe a kandalló mellé, ahonnan remek kilátás nyílt a befagyott Torneträsk-ra. Falatozgattunk, interneteztünk, meg dumáltunk a tegnap megismert amerikai férfival, a Sky Station vezetőjével. Elmondta, hogy három éve keveredett ide, és rögtön beleszeretett a tájba, no meg az Abisko Turiststation egyik recepciós lányába, akit tavaly el is vett feleségül. A tegnapi balul sikerült estéért kárpótlásul átadott két ingyenjegyet, és nagyon melegen ajánlotta a szombat estét, amikorra nagyon kedvezőnek tűnt az északi fény előrejelzés (itt ilyen is van).

Elbúcsúztunk a gyönyörű befagyott tótól, de azt is tudtuk, hogy vizét nemsokára viszontlátjuk, hiszen az innen kiinduló Torne folyó szolgáltatja jó 100 kilométerrel odébb az Icehotel alapanyagát. Újabb mesebeli vonatozás következett, ezúttal a másik irányba, Kiruna felé. A vasútállomáson már várt minket az Icehotel hotel minibusza, és nemsokára megérkeztünk Jukkasjärvi-ba, hogy eltöltsünk egy éjszakát a világ egyik legegyedibb szálláshelyén.

Az Icehotel története húsz évvel ezelőtt kezdődött, amikor jégszobrászok kiállítást tartottak a faluban. Néhány látogatónak nem jutott szállodai szoba, ezért engedélyt kértek és kaptak arra, hogy az egyik igluban alhassanak hálózsákban, rénszarvasbőrökön. Valakinek ekkor eszébe jutott, hogy akár egy egész szállodát fel lehetne építeni jégből. Az ötletet elhatározás, majd  tett követte és azóta az Icehotel hatalmas turista-komplexummá nőtte ki magát. Az ötletet mások is átvették, először Kanadában, később Finnországban, Norvégiában és Romániában (!) is nyíltak hasonló létesítmények Ezek a dermesztő szálláshelyek értelemszerűen csak télen fogadnak vendégeket, a Jukkasjärvi Icehotelt is minden év decemberében felépítik, hogy aztán áprilisban visszaolvadjon a természetbe. A Torne folyó vizéből nyert jégtömböket láncfűrésszel vágják méretre és az alkotóelemeket egy speciális, a hó és a jég tulajdonságaival is rendelkező jégkásával ragasztják egymáshoz. A jeges hotelszárnyon kívül vannak itt egész évben igénybe vehető faházak is, ahol az északi fény csodálását megkönnyítendő, a hálószobák üvegplafonnal rendelkeznek. Az egyedi élményre vágyó (és mélyen a pénztárcájukba nyúló) vendégek télen háromféle hideg szoba közül választhatnak. A hószobákban minden jégből van, kivéve az ágyakat. A jégszobákban már az ágyak is jégből vannak – mi egy ilyet foglaltunk le. A legfelső kategóriát a jéglakosztályok képviselik, amelyek mindegyike egyedi műalkotás, köszönhetően a világ minden tájáról ide érkező jégszobrászoknak. A szállodán belül állandó, mínusz 5 és mínusz 8 fok közötti hőmérséklet uralkodik, de szerencsére a vizes blokk, a tároló szekrények és a recepció egy különálló fűtött épületben kapott helyet. Állítólag próbálkoztak jégből készült WC-vel is, de nem igazán jött be.

A recepción a formaságok elintézése után (jég)kulcs helyett egy nyakba akasztható, azonosító bilétát kaptunk, térképpel. Beraktuk bőröndjeinket a szobánkhoz járó csomagmegőrző szekrénybe és elmentünk megnézni szálláshelyünket. Az Icehotel kékes fényben világított a sötétben, rénszarvas bőrrel borított bejárati ajtaján rénszarvas agancsok képviselték a fogantyút. Egy hosszúkás, jégoszlopokkal, jégcsillárokkal és jégfotelekkel díszített, szintén kékes fényű terembe érkeztünk. Hihetetlen csend honolt itt, óhatatlanul is halkan kezdtünk el egymásnak áradozni, mintha templomban járnánk. Ebből a helyiségből nyíltak a folyosók a szobákkal, lakosztályokkal. Megkerestük az 525-ös szobát, félrehajtottuk az ajtóként funkcionáló rénszarvasbőrt és beléptünk az alacsony, boltíves bejáraton. Kétszemélyes jégágy, matraccal és megint csak rénszarvasbőrökkel, két jégfotel és egy jégasztal – ennyi volt szobánk spártai berendezése. A tisztesség kedvéért üldögéltünk egy kicsit, csináltunk néhány fényképet, aztán gyorsan a szauna felé vettük az utunkat.

A szauna együtt volt a közös zuhanyzókkal, és nem tagadom, csalódás volt. Minden normális szaunában van egy olyan helység, ahol az ember elüldögélhet, és lehűlhet két gőzölődés között. Itt viszont csak az öltözőben lehetett leülni büdös zoknik és öltözködés közben himbálózó herezacskók közé (a női részlegben se büdös zoknik, se herezacskók nem voltak, ha hihetek Klári beszámolójának). Egyébként egészen megbarátkoztam a skandináv stílusú meztelen szaunázással. Sokkal kellemesebb, mint fürdőnadrágban főni. Beszédbe elegyedtem Björnnel, egy fiatal stockholmi – szőke, magas és kékszemű - üzletemberrel, aki nagyon jó beszélt angolul (ez persze elég általános Svédországban). Nagyon szeretett beszélni, én meg nagyon szeretek kérdezni a helyiektől, így jól elvoltunk. Később kiderült, hogy Klári meg a barátnőjével találkozott a női oldalon. A szekrényeknél éppen óriási tumultus volt, nyitott bőröndökben keresgélő vendégeken kellett átbukdácsolnunk, hogy átöltözhessünk. Ennyi pénzért igazán adhatnának több személyes teret is, amúgy sem túl kellemes a bőröndből élés. Vacsora előtt még ellátogattunk az Icebarba. Boltívek, oszlopok, kör alakú, elkerített boxok tették hangulatossá a teljesen jég alapú ivót. Nem volt túl széles a választék: kizárólag egy finn vodkából (abszolút nem írom le a nevét) és különböző gyümölcsszirupokból készült koktélok kerültek... a jégpoharakba! Igen, itt még a poharak is jégből vannak. Jó vastagok, hogy minél később olvadjanak el használat közben. A bárpultos elmondása szerint nem kevesebb, mint 22 ital a rekord egy pohárból. Mi csak kettőig jutottunk, kizárólag csak idő hiányában, hiszen 9-re volt asztalfoglalásunk a hotel éttermében. Nem is bántuk, így is meglehetősen spiccesen indultunk vacsorázni.

A hotelhez tartozó étterem a célközönségnek megfelelően nagyon szofisztikált, és nagyon drága volt. Óriás tányérokon szolgálták fel a láthatóan különleges gonddal elkészített, aprócska fogásokat. Előételnek Klári valami céklás-zöldséges salátát evett, én meg - kis lelkiismeret-furdalással - a rénszarvaspástétomot választottam. (A mellettünk lévő asztalnál Björnék is ugyanezt a két előételt kérték.) Egyébként én sem eszem már húst, de az utazáshoz és egy ország szorosabb megismeréséhez elengedhetetlen a helyi specialitások megkóstolása (legyen az akár tengeri uborka Kínában vagy sült szöcske Thaiföldön). Főételnek mindketten halat ettünk: lazacot, illetve sarki szaiblingot (Salvelinus alpinus). Amit a desszerten megspóroltunk, azt elköltöttük egy üveg borra.

Semmiképpen nem akartuk, hogy éjjel a szükség előmelegített hálózsákunk elhagyására kényszerítsen, és már addig is többet ittunk, mint terveztük, de azért vacsora után még visszamentünk az Icebarba, szigorúan egyetlen italra. Ember tervez, végzet végez. Az Icebar-ban hatalmas parti folyt éppen, egy számi esküvő násznépe ropta lelkesen svéd technóra. (A számik a Norvégia, Svédország és Finnország északi, valamint Oroszország északnyugati csücskét elfoglaló Lappföld őslakói). A kisfiútól nagymamáig széles korcsoportot felölelő tömeg öltözete alul ugyan hócsizmában kezdődött, utána viszont a mínuszoknak fittyet hányó ünneplő ruhában, illetve a jégpoharak okozta fagyási sérülések elkerülése végett bélelt kesztyűkben folytatódott. A menyasszonyi ruhán semmilyen sarki módosítást nem tudtunk észrevenni, az ifjú ara fedetlen vállakkal is láthatóan jól érezte magát. Ha nem viselt volna hófehér ruhájához jól illő fehér, egyujjas bundakesztyűt, akár mediterrán menyasszonynak is nézhettük volna. A tervezett egy italból lassan kettő lett, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi is csatlakoztunk a táncolókhoz. Közben előkerültek régi slágerek is, mint pl. Cotton eye Joe. Éjfél körül megjött a busz a násznépért, és a vőfély vezetésével az elfogyasztott italok ellenére példásan rendezett sorokban percek alatt elhagyták a bárt. Mi még maradtunk egy kicsit egy, most már tényleg leges-legutolsó koktélra, leginkább néhány középkorú lisszaboni üzletember miatt, akik gondoskodtak arról, hogy ne hűljön ki a táncparkett. Az egyik idősebb úr (aki jégpoharát egy ideje már egy méretes, rénszarvasos laposüvegből töltögette újra) úgy megpörgette/forgatta Klárit, hogy azt sem tudta, hol áll a feje. Záráskor ők még átmentek a (hőmérsékletére nézve) meleg bárba, de mi már nem bírtuk az iramot. Honnan veszik a mediterrán népek ezt a mindent elsöprő lendületet? Átvettük előmelegített thermo-hálózsákunkat a recepción, bevackoltunk a jégágyra és néhány perc múlva mélyen aludtunk

 

Február 20.    Szombat          Jukkasjärvi – Kiruna

 

Álomutazás kutyaszánon

 

Reggel mennyei hang ébresztett a rénszarvas-függöny mögül. ”Good morning!” Erre válaszul Kláriból a „Thanks God!” felkiáltás szakadt ki. Hát túléltük ezt a fagyos éjszakát! Ébresztőemberünk a hátán levő tartályból forró vörösáfonya dzsúszt töltött ki poharakba (az ébresztés és az ital benne foglaltatik a szoba árában), majd diszkréten magunkra hagyott. Valahogy nem volt kedvünk lustálkodni az ágyban, inkább az éltető szauna felé vettük az irányt. Néhány kör szauna és a zuhanyzás után átmentünk az út túloldalára, a tegnapi étterembe reggelizni. Főleg a kolbászos, szalonnás és tojáspor-rántottás tálaknál volt sorban állás (a szállóvendégek többsége angol volt), mi jóval szabadabban válogathattunk a barnakenyerek, heringek, isteni joghurtok, gyümölcsök és biomüzlik között.

Reggeli után körbejártuk a jéglakosztályokat, ilyenkor ugyanis már szabad a bejárás. Mindegyik lakosztály más jégszobrász keze alól kerül ki, egyedi koncepcióval és jégszobrokkal. Az egyik alaptémája például valami zord hegyi madárfészek volt, csipkézett hegyormokat idéző jégoszlopokkal, óriási tojással, és az ágy fejénél két hatalmas karmos lábbal (griffmadár?). Egy másikban íves vonalak domináltak, az ágy egy kör alakú pódiumon kapott helyet, az ágytámla pedig egy szirmos virágot (napot?) formázott. A téli sportok kedvelőinek tudnám ajánlani azt a lakosztályt, amibe egy kis spirál alakú jégcsúszdát is beleépítettek – mi is mentünk rajta néhány kört. A jégszobrok között volt fluoreszkáló szemű sárkányfej és medve is, de akadt madonnaszerű nőalak és láng(jég)nyelvekkel körülvett szent ember is.

Sokak szemében őrültségnek tűnhet, hogy vannak, akik képesek egy vagyont kifizetni egy jéghideg szállodai szobáért, ahová csak aludni térnek meg, és megkönnyebbülten hagyják maguk mögött. Mégis, egy pillanatra sem bántuk meg. Egy olyan egyedi élménnyel lettünk gazdagabbak, amire jó lesz majd – szigorúan egy kandalló lobogó tüze, de minimum egy radiátor mellett – öregkorunkban visszaemlékezni.

A következő programot szívrepesve vártuk, tulajdonképpen ezért voltunk itt, Svédországban.

A recepciónál leadtuk a bőröndjeinket és kikölcsönöztünk két bumfordi, bélelt kezeslábast, meg két hócsizmát. Kiléptünk a szabadba. Mínusz 22 fok, napsütés. Az Icehotelt magunk mögött hagyva a befagyott Torne folyó partján megpillantottuk Őket. Már vártak ránk. Tizennégy kutya feküdt engedelmesen a hóban egy keskeny szán elé párosával befogva. Ahogy közeledtünk feléjük, kezdtek megélénkülni. Vezetőnk, a hórihorgas Stefan röviden bemutatta őket, a legidősebb kutya már tizenkét éves volt. Az átlag nyugdíjkorhatár nyolc év, de ez az eb (sajnos elfelejtettem a nevét) még mindig imád és tud húzni, így maradhatott a csapatban, ráadásul vezető beosztásban (első helyen). Néhányukat meg is simogattunk, majd felültünk Klárival egymás mögé a szánra. Ekkor már tapintható volt az izgalom, izegtek-mozogtak, nyüszögtek az ebek, a hámok nyikorogtak. Stefan felállt mögénk a bakra, és hajrá!

Egy rövid ideig a parton haladtunk, majd átvágtunk a befagyott folyón, magunk mögött hagyva az embereket, a falu házait, a civilizációt. Hamarosan egyedül voltunk a vadonban. Az elején még erőteljes fingfelhő áradt felénk a kutyák felől, majd menet közben sorban könnyítettek magukon (ez teljesen normális elindulás után). Ahhoz képest, hogy Szurtos mennyit készülődik egy kakiláshoz, ezek a kutyák futás közben simán elintézték a dolgot. A salakanyagok kieresztése után egyenletesebbé vált a tempó és tisztábbá a levegő. Erdei ösvényeken suhantunk időtlenül, álomszerűen. A tizennégy kutya a közös cél érdekében egyetlen, harmonikusan mozgó organizmussá lett, ami Stefan különböző hangjelzéseinek megfelelően lódította a szánt a helyes irányba. Az erdő kezdett ritkulni és nemsokára kiértünk egy hatalmas hómezőre. Egy befagyott tó volt. A tó partján faházak lestek ki a fák közül, itt álltunk meg ebédelni. Először természetesen a kutyák kaptak enni, majd Stefan odabent nekilátott, hogy elkészítse a mi ebédünknek is. Mi addig tovább ismerkedtünk a kutyákkal. Valahogy uniformizált huskykat vártunk, de a mi csapatunk keverék kutyák meglehetősen tarkabarka társasága volt. Később megtudtuk, hogy ezek a kutyák évszázados és tudatos keresztezés eredményei, melynek során igyekeztek a különböző északi (husky, svéd hound) és vadász (pointer, szetter, retriever) fajták legelőnyösebb tulajdonságait összegyúrni. Egyiküknek sem volt hatalmas bundája, a husky ősökre csak a valószerűtlenül kék szemek emlékeztettek. Ha az utcán szembejönnének velünk, teljesen mezei labrador vagy szetter keveréknek vélnénk őket, pedig ezek a kutyák háromszoros svéd bajnokok! Stefan ugyanis rendszeresen versenyez velük, normálisan esetben most is valami versenyen lenne, vagy arra készülne, nem turistákat fuvarozna. Tavaly nyáron azonban a pénzügyi válság következtében elvesztette nyári állását (asztalosként dolgozott), így kénytelen télen is pénzt keresni.

Visszamentünk melegedni a faházba, ami sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kívülről látszott. Amerikai konyha, hatalmas ebédlő és öt kisebb hálószoba – itt szoktak megszállni a többnapos kutyaszános túrákon (a kutyák odakint, egyszemélyes kennelekben alszanak). Az ebéd meglepően finom volt, erdeigomba-krémleves és rénszarvaspörkölt zöldségekkel, hozzá édeskés „sarki” kenyeret ettünk. Közben jót mulattunk a zacskó feliratán: Polarkaka. Nagyon ízlett ez a Polarkaka, meg is kaptuk a maradék kenyeret. Stefan látszólag nagyon a szívébe zárt minket, talán azért, mert elmondása szerint mi mások voltunk, mint az átlagosan egy mázsát nyomó orosz turisták, akik több üveg vodkát megisznak egy ilyen út alatt és egy értelmes szót nem lehet velük váltani. Mi is a szívünkbe zártuk őt, amikor elmondta, hogy nála a szánhúzó kutyák állása igen kedvező nyugdíjcsomaggal jár, tisztességben megöregedett kutyái vele élnek a házában. Megtudtuk azt is, hogy éppen válik német feleségétől (Stefan is félig német), leginkább azért, mert Stefan minden pénzüket a kutyákba ölte. Nem mintha az asszony nem szeretné a kutyákat, ő maga is versenyzik, de talán egy kicsit kevésbé fanatikus, mint férje ura. Honlapjukon (www.arctic-husky.com) mindenesetre még felhőtlennek látszik a kapcsolat.

Amikor kiléptünk a faházból, megint nagyon nagy lett az izgatottság. Végre megint lehet húzni! A nap még ragyogóbban sütött és ha lehet, még hidegebb volt. Suhantunk a befagyott tavon, kutyaszagban és téli erdő illatban, távol a világ zajától – egészen eksztatikus érzés volt. Kanyargó erdei út következett, Stefannak nagyon kellett figyelnie az irányításra, egyszer így is belegabalyodtunk az egyik bokorba. Naplemente környékén érkeztünk a kutyák szálláshelyére, összesen 37 kilométer mentünk. Rengeteg kutya lakott itt, többségük a telep norvég tulajdonosához tartozott. Stefan csak ideiglenes bedolgozó volt itt, amúgy jó 700 kilométerre innen, Lindelnben lakik. Így az ő kutyái ott aludtak, ahol ideutaztak: egy speciális kennel-trélerben. Segítettem a hámok leszerelésében, Stefan nagyon meg volt velem, mint segéddel, elégedve. Annyira jól éreztük magunkat a túrán, hogy estére leszerveztünk még egy szánozást, ezúttal az Icehotel 60 %-os sarca nélkül – ennyit tesznek rá ugyanis minden, általuk szervezett túrára. Volt ugyan két ingyenjegyünk az Abisko Skystationre, de oda eltaxizni és vissza lett volna annyi, mint ez a túra. És ráadásul kutyák sem lettek volna.

Megbeszéltünk egy találkát este 7-re, majd Stefan visszavitt minket az Icehotelbe. Nem maradtunk itt tovább, a hideg szobából egy éjszaka is elég volt, a meleg szobák viszont aránytalanul drágák voltak, így még otthonról Kirunában foglaltunk szobát a hátralevő két éjszakára. Hívtunk egy taxit a recepciótól és húsz perc múlva begördültünk a Scandic Ferrum szálloda elé.

A Scandic szállodalánc az összes skandináv országban képviselteti magát. Nagyon megnyerő szálloda volt, tágas előtérrel és fokozott környezettudatossággal: lépten-nyomon szelektív hulladékgyűjtőket láttunk és a szobához adott kártya sem műanyagból, hanem farostlemezből készült. Ráadásul ötödik emeleti szobánknak pazar kilátása volt: néhány ház és a vasútállomás, majd az esti homályba vesző, végtelen hómező (ami egyébként egy befagyott tó volt, a Luossajärvi) látványa tárult a szemünk elé. A horizontot a világ egyik legnagyobb vasércbányájának űrállomásra emlékeztetető, pislákoló fényei zárták le. Talán nem hangzik túl csábítónak, ha az ember ablaka egy bányára néz, de Kiruna nyugodtan pályázhatna a világ legszebb bányavárosa címért. A kiadós reggeli és ebéd miatt nem voltunk túl éhesek, így inkább Polarkakát rágcsáltunk a szobában, sós kaviárkrémmel. Szállodánk a parányi városközpontban volt, így nem kellett sokat sétálnom a Kiruna Guidetour utazási irodáig, hogy másnapi hómobilos túránkat lefoglaljam. A bolt viszont már nem volt nyitva, így egy benzinkúthoz tértem be vásárolni. Három fiatal srác is ott nézelődött, és soha nem találtam volna ki magamtól, hogy mit vásároltak ezen a fagyos szombat estén: jégkrémet. Legalább nem fog megolvadni, mire hazaérnek.

Stefan kicsit késett, mert útközben megállították a rendőrök. Meg is szondáztatták, pedig életében nem ivott egy kortyot sem – egyre kevésbé tűnt tipikus svédnek. Visszamentünk a délután megismert telephelyre és a készletekből megpróbáltunk rettenetesen beöltözni. Mínusz 29 fokot mutatott a hőmérő, amikor kiléptünk a házból, és Stefannal nekiláttunk felszerelni a hámokat a kutyákra (időközben tiszteletbeli segéddé léptem elő). Klári közben egyszerre négy kutyát simogatott, mind az ölébe akartak bújni. Megható jelenet volt.

Ismerős koreográfia következett: izgatottság, nyüszögés, elindulás, szelek távoznak, salakanyag távozik. Nagyon hideg volt. Csak a szemünk látszott ki, de a szempilláink is kezdtek lefagyni. Ha a menetszél hűtését is hozzáadjuk a hőmérséklethez, hőérzetileg kb. mínusz 45 – 50 foknál jártunk. Tiszta csillagos éjszaka volt, majdnem teliholddal. Amikor kiértünk az erdőből a délután megismert befagyott tóra, még hidegebb lett. Egyszer csak Stefan megállította a szánt és az égboltra mutatott. Egy zöldes fátyol vibrált halványan a horizonton. Mély csendben ültünk egy kutyaszánon, a befagyott tó közepén a téli vadonban, a Hold, a csillagok és az Északi Fény társaságában. Vannak élmények, melyeket nem lehet megfizetni. És szavakba önteni sem.

Ezúttal egy kisebb faházban álltunk meg melegedni, Stefan teát főzött és szendvicseket készített polarkakából. Elmesélte, hogy majd’ négy évig élt egy hasonló faházban, elektromosság és folyóvíz nélkül; a ház melletti kennelekben ötvenkét kutya várta a napi gondoskodást. A vizet a közeli tóból hordta, amihez télen először léket kellett vágnia. Mindezt Svédország egyik leghidegebb részén, ahol télen a mínusz 40 – 50 fok a standard. Igazi sarki remete. Visszafelé a kanyargós ösvényen egyszer majdnem felborultunk, már vészesen ágaskodott a szán, de utolsó pillanatban együttes erővel korrigáltunk (jól meg is lettünk dicsérve). Hamar elszállt az esti 27 kilométer, egyszer csak megint ott voltunk a kiindulópontnál. Együtt leszereltük a kutyákat, és megszabadultunk az eszkimó felszerelésektől. Stefan igen gáláns borravalót kapott, de megérdemli. Jó ember és nagyon szereti a kutyáit, az embereket már kevésbé – kicsit hasonlítunk egymásra. Visszavitt még a szállodához, ahol az egyik étterem (ami egyben a város egyetlen éjszakai klubjaként is üzemel) bejárata előtt éppen alacsony, testes lányok (remeténk leírása szerint „built for storm”) dohányoztak – ujjatlan topban! Mintha egy szép álomból ébredtünk volna a rideg valóságra. Elbúcsúztunk Stefantól, a valamikori viszontlátás reményében.

Sokfelé jártunk, sokat láttunk, sok mindent étéltünk már eddigi életünkben. Ezek közül semmi nem fogható a kutyaszánozás élményéhez.

 

 

Február 21.    Vasárnap                   Kiruna

 

Szarvasles és lovasszán

 

Reggel szólt a telefon a szobánkban, az aznapra lefoglalt túránk vezetője hívott, hogy lemondja a hegyi hómobilos túrát, mert túl hideg van. A hegyekben, ahol túráztunk volna, mínusz 39 fokot mértek! Tehát itt is van olyan, hogy túl hideg van valamihez. Eddig ezt nehéz volt elhinni...

A reggeli minden várakozásunkat felülmúlta. Nem csak a magok, gyümölcsök, joghurtok, teljes kiőrlésű kenyerek, sajtok és heringek széles választéka bűvölt el, hanem az is, hogy ezeknek többsége a címke szerint ellenőrzött biogazdaságból származott, ráadásul sok vegán alternatívát is kínáltak. Egyre jobban tetszett ez a szálloda.

A Kiruna Guidetour-nál felajánlották, hogy a város környékén tehetünk egy rövidebb hómobilos túrát, de ezt visszautasítottuk. Amúgy is csak azért fizettünk be erre a túrára, mert rénszarvasokat, illetve jávorszarvasokat szerettünk volna látni, a hómobil csupán mellékszál volt. Minibuszos vadlesre nem volt elérhető idegenvezetőjük, így még az is felmerült, hogy a szénbánya mélyébe kalauzoló túrához csatlakozunk. Nem mintha kedvünk lett volna a föld alá menni, amikor ilyen gyönyörű tájak vesznek körbe. Az utazási iroda alkalmazottja (Katja) látta rajtunk, hogy mennyire szeretnénk vadlesre menni, így vad telefonálgatásba kezdett, és végül sikerült egy idegenvezetőt előteremtenie 11 órára. Addig mi elmentünk megnézni a város fő-, pontosabban egyetlen látnivalóját. Az 1912-ben, fából épült neogótikus templom az ország egyik legnagyobb faépülete, és többször is Svédország legimpozánsabb templomának választották. A vörös palatetők szélén aranyozott szentszobrok dacoltak a zord időjárással. A templomban két pap diskurált a hatalmas fagerendák és a meglepően méretes orgona árnyékában. A Sárkányölő Szent György szobra által vigyázott Art Nouveau oltár festményén az úri áldás sugarai egy mező közepén élő facsoportot ragyognak be, stílusos ábrázolás egy fából készült templomban. Érdekes volt belegondolni, hogyan fogják ezt a templomot néhány kilométerrel odébb helyezni. Kiruna városa ugyanis nemsokára költözik, néhány kilométerrel odébb. A jelentősebb épületeket (így a templomot és a városházát) darabokra bontják és az új helyszínen ismét felépítik, míg a mezei házakat egyszerűen ledózerolják és újakat építenek helyettük. És hogy miért e grandiózus vállalkozás? Egyetlen ok: vasérc. A város alatt pihen a világ feltehetőleg legnagyobb, kiaknázatlan vasérclelőhelye.

Egészségtől kicsattanó idegenvezető helyett egy összetört ember várt minket az utazási irodában. És ezt szó szerint kell érteni, még éppen hogy csak lábadozott súlyos autóbalesetéből, két bottal is alig járt. Becsültük, hogy kikelt miattunk vasárnap reggel az ágyból, de egy kicsit aggódva ültünk be mellé a minibuszba. Az sem volt megnyugtató, hogy előző autóbaleseteiről és összetört autóiról kezdett beszélni. Aggodalmunk azonban hamar elszállt, ahogy elhagytuk a várost és szemünket az út menti havas tájra meresztettük.

A svédeknek biztosan mókás, hogy emberek pénzt adnak ki azért, hogy rénszarvast, illetve jávorszarvast lássanak, nekik ezek az állatok teljesen hétköznapiak és főleg a közlekedési veszélyforrást látják bennük. A rénszarvasok csak az ország északi részén élnek, és a látszat ellenére kivétel nélkül domesztikáltak. A számik évente kétszer - ősszel és tavasszal – összeterelik őket népszámlálás és megtizedelés céljából, egyébként szabadon bóklásznak. Több, min 200 ezren vannak, így nem is csoda, hogy őket pillantottuk meg először. Sokkal kisebbek voltak, mint számítottuk, és békésen rágták a hó alatt található zuzmókat. A jávorszarvasok az egész ország területén előfordulnak és jóval nagyobbak a rénszarvasnál, akár két méteresre és hétszáz kilósra is megnőhetnek. Ők már jóval félénkebbek, de azért láttunk vagy nyolcat a három órás túra alatt, többek között egy anyát a borjával. Izmos hátsó fertályuk és lószerű pofájuk van, az általunk látott példányok vagy rágtak valamit vagy előlünk menekültek. Utunk során elmentünk abba a zsákfaluba is, ahonnan hómobilozni indultunk volna. A néhány házikót teljesen körbeölelték a fenséges, havas hegycsúcsok. Nagyon apró pontnak éreztük magunkat.

Délutánra már nem jutott program, de nem is volt baj, jól esett az ejtőzés az előző napok feszített tempója után. Felmentünk a szálló legfelső emeletére szaunázni (szauna kilátással!, ugyanúgy a hómezőkre és a bányára nézett, mint a szobánk), majd délelőtti idegenvezetőnk ajánlására elmentünk a Laguna étterembe. Érdekes hely volt ez, csupa helyivel és arab pincérekkel. Érezhető volt, hogy letértünk a turistaösvényről, elég rosszul beszéltek angolul és a vendégek is jól megbámultak minket. Az előző napok elegáns étterme

2009. Április 9. Csütörtök

 

 

Klári kínai kolléganője egészen elsápadt, amikor hetekkel később hallott a sleeper buszon töltött éjszakánkról. Elmondása szerint épeszű kínai nem ül ilyen buszra, mert egyrészt rendszeresen lopnak egymástól az utasok, másrészt gyakran fegyveres rablóbandák állítják meg ezeket a járműveket a semmi közepén. Szerencsére, nekünk ilyesmiben nem volt részünk, csak 11 órányi gyötrelmes zötykölődésben. Nagyon összetörten, viszont megkönnyebbülten szálltunk ki a buszból, bár fogalmunk sem volt arról, hogy hol vagyunk. Az biztosnak tűnt, hogy nem Makaóban, és csak reménykedni tudtunk, hogy a határ közeli Zhuhai városában. Reményt keltőnek tűnt, hogy a buszpályaudvaron külön angol nyelvű információs pult is volt, ahol ugyan alig (egyáltalán nem) beszéltek angolul, de annyit sikerült kideríteni, hogy egy rövid buszozás választ el a határtól. A buszpályaudvar mosdójában a szokásos áldatlan állapotok uralkodtak, megtetézve néhány kínai sajátossággal. Az intimitás teljes hiányának jegyében a végtermékek egy mindenki számára látható, folyó vizes csatornában haladtak az enyészet felé, és a fülkéket csupán térdmagasságtól derékig érő, egy western film kocsmájába illő lengőajtó választotta el a külvilágtól. A kínaiakat ez látszólag nem zavarja, az egyik férfi nyitott ajtónál guggolva könnyített magán, miközben hangosan mobiltelefonált.

Láttuk, hogy a tömött városi buszra nem fogunk felférni csomagjainkkal, így inkább fogtunk egy taxit. A kanyargós tengerparti út után egy alagútban szálltunk ki, ahonnan lépcső vezetett a tulajdonképpeni határátkelőhöz. Itt rövid sorban állás után megkaptuk a pecsétet útlevelünkbe, és ezzel már átléphettük Makaó határát. Viszlát Kína, helló Kína! Mert ugye Kínában is voltunk, meg nem is. A portugálok 1557-ben kapták ezt a pici gyarmatot (mindössze 28 km2, picit nagyobb, mint Budapest XII. kerülete) cserébe azért, hogy megtisztították a környéket a kalózoktól. Makaó 1999-ben került vissza Kínához, és Különleges Adminisztrációs Zónává alakult. Hong Kong-hoz hasonlóan Makaó is szinte teljes autonómiát élvez (legalábbis még 50 évig), egyedül kül-, illetve hadügyeibe szólhat bele az anyaország. A kínaiak előszeretettel látogatják ezt az enklávét, leginkább azért, mert az országban egyedül itt működhetnek legálisan kaszinók.

Váltottunk a jüannal nagyjából egyenértékű, vicces nevű (petaca, azaz peták) makaói pénzből, és eltaxiztunk a városközpont ütőerének számító, szállodáktól hemzsegő Avenida de Almeida Ribero környékére. A húsvét közeledtével az olcsó szállodák közül csak a legmocskosabbakban volt szabad szoba, így végül is egy aránylag olcsó középkategóriás szálloda mellett döntöttünk. A Macau Masters-ben annyi volt egy szoba, mint egy olcsóbb londoni szállodában, viszont az ablak tengeröbölre, illetve Kínára nézett, és volt wi-fi is. A recepciós hosszasan nézegette az útleveleket, majd megkérdezte, honnan jöttünk. Megmondtuk. „És az minek a része?”. Semminek, önálló ország. „Jó, jó, de mégis melyik országhoz tartozik?” Nem tudtam eldönteni, hogy a Monarchiára vagy a Szovjetunióra gondol, esetleg elképzelhetetlennek tartja, hogy egy ismeretlen, kis ország önálló is lehet. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiderítsem.

Kialvatlanság ide vagy oda, képtelenségnek tűnt heverészni, amikor egy ilyen izgalmas helyre érkezik meg az ember. Kínából jöttünk, nemrég voltunk Lisszabonban, így hát türelmetlenül vártuk, hogy mi sülhet ki a két, nagyon különböző világ keveredéséből. Először azt vettük észre, hogy tisztábbak az utcák és jóval kevesebben köpködnek, mint nagy Kínában. A következő meglepetés akkor ért minket, amikor át akartunk kelni az úttest túloldalára... és megálltak az autók! Először nem tudtuk mire vélni, hiszen Ázsia jelentős részén, pláne Kínában a járdáról lelépő gyalogosok látványa sajátos módon nem fékezésre, ellenkezőleg, hirtelen gyorsításra ösztönzi az autósokat. Az emberek közt sok makaóit láttunk (portugál-kínai félvér) és sok fehért is, akiknek többsége fehérgalléros, állandó lakosnak tűnt. (Vajon itt gyógyítja-e még a versenylovakat Henrique, a portugál állatorvos, akivel Mianmárban találkoztunk?). Közben intéztük világi dolgainkat: egy szép kis mosodában rövid úton megszabadultunk a laoszi táskában körbehurcolt, vállunkat húzó szennyeshalomtól, az egyik mellékutca európai színvonalú Kodak boltjában fényképet csináltattunk a kínai vízumhoz, majd beadtuk vízumkérő lapunkat a CITS irodában. Igaz ugyan, hogy megfogadtuk, hogy ezt a társaságot nagy ívben elkerüljük (lásd Tibet fiaskó), de csak ők voltak nyitva délután, ráadásul 24 órás teljesítést ígértek. Jól megvárattak, aztán elkezdtek kekeckedni, sanghaji szállodafoglalást akartak látni, végül sikerült kialkudnunk egy 15 napos vízumot. Megint megfogadtuk, hogy velük soha többé semmit, sehová.

Délután három óra is volt már, mire aktiváltuk a városnéző üzemmódot, de nem aggódtunk, hiszen Makaón nincsenek távolságok. A Szent Péternek ajánlott katedrálissal kezdtük, ami eredetileg fából és sárral összetapasztott szalmából épült, későbbi élete során többször átépítették, és egy tájfun is rendesen megtépázta. A ma látható változat betonból készült az 1930-as években, ennek megfelelően letisztultan egyszerű (és unalmas).

A katedrálistól induló sétálóutca elején egy málladozó épület falán Lisszabonból ismerős, kékes színű csempeberakást pillantottunk meg, Nincs ezen mit csodálkozni, az azulejo technológiáját Kínában fejlesztették ki, és innen hódította meg Portugáliát. A belvárosi sétálóutcákon a koloniál építészet dominál, ennek legékesebb példája a Largo do Senado. A mindig is a városállam központjának számító teret árkádos, neoklasszikus épületek határolják, burkolata pedig hullámokat mintázó, jellegzetes fekete-fehér kőmozaik. A tér sarkán áll a barokk Szent Dominika templom, a maga műfajában talán az egyik legszebb Makaón. Mcdonald’s, Starbucks, drága boltok, még drágább éttermek, és hömpölygő tömeg jelezték, hogy a Senado tér egyben a turisták birodalma is.

Az Avenida de Almeida Ribero-n kifelé haladva már megjelentek a kínai stílusú házak is, mint például a piros lampionokkal díszített Zálogház múzeum. A valaha Tak Seng On (Erény és Siker) névre hallgató intézményben a földszinten régi fényképek és vaskos főkönyvek nyújtanak bepillantást egy valaha virágzó üzletágba. Szuvenír gyanánt bepecsételtünk útikönyvünkbe az egyik eredeti pecsétnyomóval, majd nyikorgó falépcsőkön felmerészkedtünk a raktárként funkcionált felső szintekre, de csak néhány poros bőröndöt és komódot találtunk.

A közeli Rua da Felicidade, azaz a „Boldogság utcája” csinos, vörös fatáblás kétszintes házai annak idején bordélyházként működtek, ma már szuvenírboltok eladói vadásznak a kuncsaftokra. Ifjúkorom egyik kedvence, Indiana Jones is megfordult itt: a Végzet temploma elején látható sanghaji autós üldözést itt forgatták.

Ekkorra már nagyon megéheztünk, de nem akartuk étteremmel húzni az időt, így szokásunkhoz híven az utcán kaptunk be valamit. A választás szó szerint tálcán kínálta magát, a Makaó egyik specialitásának számító yuk gon képében. A szárított, édes disznóhúscsíkok receptje eredetileg kantoni, de itt a választékot tovább szélesítették: disznó mellett csirke, pulyka, kacsa és marhahúshústól is készülnek a törülköző méretű, vékonyra préselt lapok, melyekből ollóval vágják le a csíkokat. Egy kicsit nem figyeltünk oda, és a szemfüles árus majdnem egy kilónyit belenyiszált egy zacskóba. Nem reklamáltunk, - „jó lesz az még később” - gondoltuk magunkban. Aztán majdnem az egészet elrágcsáltuk, mire visszaértünk a hotelbe egy kis felfrissülésre.

A fáradtság, és a gyomrunkban megülő - egyébként nagyon finom - yuk gon miatt ólmos léptekkel folytattuk Makaó felfedezését. A Szent Dominika templom mellett tovább haladtunk észak felé, amikor megpillantottuk a dombra felfutó lépcsősor tetején álló, Ázsia legszebb keresztény építészeti emlékének kikiáltott Szent Pál katedrális romjait. A jezsuiták első ázsiai bástyája csak néhány évtizedig ragyoghatott barokk pompájában, 1835-ben egy tűzvész szinte teljesen elpusztította. Az épület egyetlen megmaradt része, a szobrokkal díszített homlokzat azonban így is lélegzetállító látvány, meghatottan álltunk az ablakokon átsütő késő délutáni nap sugaraiban.

A közeli Hegyi erőddel folytattuk (Monte Fortress), ami a jezsuiták főhadiszállása volt. Rengeteg kutyasétáltatót láttunk, az anyaországban eltöltött napok után ez szokatlanul európai látvány volt. A sétányok, kőbástyák és az ágyúk mellett a városi múzeum lett volna a fő attrakció, de múzeumokban – töredelmesen bevallom – amúgy sem vagyunk jók, pláne nem ilyen kimerült állapotban. Így inkább a Mount Guila felé vettük az irányt. A Makaó legmagasabb pontján álló erődhöz kanyargós, zöldellő út vezetett fel. A kiépített futóösvény a rengeteg kocogóval, és a számtalan, masszív szabadtéri fitnessz gép megint csak Európát juttatta eszünkbe. A csúcson egy világítótorony és pazar kilátás várt minket, a párás ködön áttörő lebukó nap fényei búcsúztak Makaótól, ahol az ember néha nehezen tudja eldönteni, hogy Európában, vagy Ázsiában jár. A városközpont felé egy hámló vakolatú lakónegyeden keresztül gyalogoltunk vissza, ahol az elegáns hanyatlás, a rácsozott erkélyek és az utcák felett száradó ruhák egy harmadik kontinenst juttatott eszünkbe. Attól eltekintve, hogy nem szólt mindenhonnan a salsa, akár Havannában is lehettünk volna.

A vacsoráról végül is lemondtunk, a yuk gon ugyanis még mindig keményen tartotta magát. Klárinak már nem volt ereje az esti bóklászáshoz, így egyedül fedeztem fel a délebbre eső zegzugos utcácskákat. Egy magányos férfi az esti Makaóban óhatatlanul felhívja magára a „Boldogságot” kínáló lányok figyelmét, sétám alatt egymást érték az emeleti ablakokból, sötét utcasarkokról érkező kihívó szólongatások. Talán csak majongot akartak játszani velem a lányok? A romos házakat, sistergős kifőzdéket, látszólag soha be nem záró fűszereseket elnézve azért előbukott az igazság, az itt-ott felbukkanó európai smink alatt Ázsia rejtőzik, minden egzotikumával.

 

2009. április 10. Péntek           Makaó

 

Reggel a szálloda előtti buszmegállóban beszédbe elegyedtünk egy olasz sráccal. Ő éppen Hong Kong-ba indult egy röpke bevásárlásra, de természetesen estére vissza akart érni, hogy elfoglalja a helyét a Blackjack asztalnál. Sok kínaihoz hasonlóan ő is kizárólag azért jött ide, hogy próbára tegye a szerencséjét. Elmondása szerint az ideutazás és az itt tartózkodás költségét már bőven megkereste, most már csak szórakozásból játszik. Kicsit irigykedve hallgattuk, mi eddig ugyanis csak veszítettünk, ha nagy ritkán elmerészkedtünk egy kaszinóba. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy este bepróbálkozunk a rulettasztalnál. Nehogy már e nélkül menjünk el Makaóról!

Jött a buszunk és nekivágtunk, hogy felfedezzük Makaó déli szigeteit. Egy kis földrajz: a Kínával szárazföldi kapcsolatban lévő (zavarkeltésként szintén Makaó névre hallgató) félszigeten kívül még két sziget tartozik Makaóhoz.  Az északi Taipa és a déli Coloante sziget közötti tengerrészt nemrégiben feltöltötték (a Cotai nevet kapta), így manapság helyesebb lenne talán egy szigetről beszélni. Makaó félszigetét három híd köti össze Taipával, itt kezdtük a felfedezést. A kaszinók és luxusszállók mellett itt kapott helyett a repülőtér, a lóversenypálya, a műszaki egyetem, és a stadion is. Mi ezek közül egyikre sem voltunk kíváncsiak, maradtunk az óvárosnál. Alig maradt belőle valami, a régi házak nagy részének helyén 30 – 40 emeletes lakótelepi házak sűrű erdeje nőtt ki a földből. (Hát itt fér el az a félmillió ember!). A betonszörnyek árnyékában, az óváros bejáratánál fekvő téren napernyőit nyitogatva éppen éledezett egy apró bolhapiac. Elég korán volt még, így a piacon kezdtük a látogatást.  Az egyik standnál éppen egy élő csirkét mértek le a mérlegen, majd mielőtt észbe kaptunk volna, az árus már le is csapta egy bárddal a fejét. Hát ennyi egy élet... Nagyszüleinknek ez bizonyára természetes látvány volt, de minket eléggé sokkolt így éhgyomorra. A főutcán lassan kinyitottak a boltok, és ideje volt végre enni valamit. Előételnek kimért fűszeres garnélacsipszet csipegettünk, miközben már az utcát belengő, átható mandulaillat forrását kutattuk. Hamarosan meg is leltük, egy Koi Kei cukrászdában hatalmas tálcán érme méretű mandulás sütemények hada sorakozott. A porhanyós csemege „szülőatyja” (sütőatyja) a kezdetek kezdetén egy kordéról árulta illatos-zamatos portékáját, vállalkozása mára nyolc üzletet számláló hálózattá nőtte ki magát. Igen kevés turista tér haza innen anélkül, hogy néhány dobozzal ne vásárolna a Makaó nemzetközi hírű védjegyévé vált süteményből. Mi sem maradhattunk kivételek, jól bereggeliztünk belőle, és vettünk ajándékba is – később azt is megettük. Így már könnyebben vágtunk neki a templomoknak. A domboldalra épült helyes kis Carmel Miasszonyunk templomot csak kívülről tudtuk megnézni, de a körülötte lévő rendezett parkban hosszasan elidőztünk. Klári kipróbálta az összes szabadtéri fitneszgépet, én meg a tengerparti, igényesen felújított almazöld koloniál villákat jártam körbe. A békés egymás mellett élés jegyében innen egy kőhajításnyira található az aprócska Pak Tai taoista templom. Érdekes váltás volt a katolikus templom európai környezete után: ez már a plafonról lelógó, hatalmas, spirál alakú füstölők, arannyal hímzett, vörös selyemleplek és Lao-Ze szobrok békés mosolyának világa volt. Míg a buddhizmus Indiából érkezett ide, a taoizmus igazi kínai vallás, csakúgy, mint a konfucianizmus (ez utóbbi önkényes európai besorolás alapján inkább filozófia, mint vallás, de errefelé a kettő között jóval lemosódottabb a határvonal). A tao szó igen sokrétegű jelentéssel bír, leginkább „út”-nak lehetne fordítani, és tanai az i. e. 4. században élt Lao-Ce feljegyzésein alapulnak. (Már ha Lao-Ce egyáltalán valós személy volt, neve „öreg gyermek”-et jelent). Az iszlám és a kereszténység hitet védelmező harcos megnyilvánulásaival ellentétben a keleti vallások a belső elmélyülést, meditációt hirdetik: a vallási aktivizmussal szemben a teljes visszahúzódást. Így van ezzel a taoizmus is, mely szerint nem kell ellenállni a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani. Az ember fő életcélja a természettel való összeolvadás, ezáltal pedig a kozmikus harmónia helyreállítása kell, hogy legyen. A követők felfogása szerint a tao-val, azaz a mindent átható végső és kiindulási okkal eggyé válni, a mindenséget ezáltal megismerni, elfogadni az ember létezésének egyetlen értelme.

Biciklivel akartunk eljutni Coloane-ba, de hamar letettünk a bérlésről. Csak gyerekbiciklik voltak, méregdrágán és várni kellett volna rájuk. A busz még sokára jött, minket meg szorított az idő, így maradt a taxi. Átvágtunk a tengertől visszafoglalt Cotai régió pusztaságán (néhány év múlva már itt is kaszinók lesznek) és Coloane főterén szálltunk ki. Coloane Taipánál jóval vidékiesebb hangulatot áraszt, nincsenek lakótelepek, csak zöldellő dombok, völgyek, golfpályák, meg egy békésen álmos, trópusi falu, ahol a vízparton bádogviskók sorakoznak, és még kézzel faragják a dzsunkákat. Nem mi tehettünk róla, de itt is evéssel kellett kezdeni. A Lord’s Stow cukrászda a lisszaboni Belém legendás vaníliakrémes tésztakosárkájának utánzatáról lett híres. Alig fél évvel ezelőtt kóstoltuk az eredetit, így volt összehasonlítási alapunk. A verdikt: nem sikerült leutánozni a leutánozhatatlant.

Végigsétáltunk a szürketéglás házakkal szegélyezett főutcán és kiértünk a Szt. Ferenc-Xaviér kápolnának is helyet adó főtérre. Itt takaros, sárga-fehér árkádos koloniál épületek sorakoztak, melyek többsége turistákat megcélzó éttermeknek adott otthont. A kápolna meglehetősen modern volt, de nagyon tetszett a Krisztust lángnyelvek gyűrűjében ábrázoló festmény. A falu végén újabb kis teret találtunk, bronz Cupido szoborral és újabb szabadtéri fitneszgépekkel. (Nagyon fittek lehetnek ezek a makaóiak). Erősen délutánra járt már, így a tengerészek taoista istennőjének, Tam Kung-nak ajánlott templomot már nem kerestük meg, inkább visszabuszoztunk Makaóba.

Felcsíptük a vízumot, meg a mosást is, és egy rövid szállodai pihenő után a félsziget déli része felé indultunk. Eddig egyedül ezt a rész nem érintettük bóklászásaink során. Változatos állagú házak között haladva nemsokára kiértünk egy térre, ahol visszaköszönt a Senado téren megismert, hullámokat formázó kőmozaik. Itt állt az A-Ma templom, ami nemcsak Makaó egyik fő látványossága, hanem a városállam névadója is. A domboldalra épült templom négy szinten elszórt imatermekből áll, melyeket holdkapuk és ösvények kötnek össze. Az óriási füstölők ködében a gyümölcsöktől roskadozó oltárok előtt alacsony imazsámolyokon imádkoznak a hívők taoista és buddhista istenségek szobrai előtt. Mert ez egy „fúziós” templom, a taoista A-Ma istennő mellett a buddhista Könyörületesség Istennőjének (Kun Iam) is ajánlott szentély. Szép példája ez a keleti vallások békés egymás mellett élésének. Vagy a politeizmus, vagy a relaxált ideológia teszi, de a vallások errefelé sokkal toleránsabbak egymással, mint a mi féltekénken. Itt a buddhizmus térhódítása után sem tűnt el az ősi szellemhit, hanem szépen kombinálódott a kettő. „Buddhát félem, de a szellemekkel barátkozom”. Vientiane-ben például a laoszi buddhisták egyik legfontosabb templomának udvarán egy banyan fa odújában helyet kaphatott a szellemhit legfőbb szentélye. Elképzelem, hogy a Szt István bazilika egyik kápolnáját rovásírás díszíti, és az oltáron egy sámándob pihen...

A hotelbe visszamenet még megnéztük azt, ami az utunkba akadt, például az 1591-ben épült Szent Augusztinusz templomot, melynek az oltárán levő keresztet cipelő Krisztus szobor a húsvéti körmenet főszereplője. A trópusian buja templomkertet is végigjártuk, miközben a templom egyik erkélyének kőrácsai közül végig szemmel tartott minket egy labrador.

Nagy becsben vannak itt a kutyák, és a helyiek még az égető kutyagumi problémára is találtak megoldást. Az utcákon járva lépten-nyomon elkerített és (a gazdiknak szóló) táblával jelölt homokpadok várják a szükségüket elvégezni óhajtó ebeket.

Közben beesteledett. Hurrá, lehet vacsorázni! Mivel előző nap yuk gon-ból kifolyólag kihagytuk ezt az étkezést, a mai vacsorába kellett a lehető legtöbbet besűríteni azok közül, amiket mindenképpen meg akartunk kóstolni. A makaói konyha igen érdekes egyveleg, a kínai és egyéb környező ázsiai országokon kívül hatással volt rá Portugália távol eső afrikai gyarmatainak ízvilága is. Erre a kulináris keveredésre jellemző, hogy a leghíresebb makaói specialitás az „afrikai csirke” (galinha africana) nevet viseli. Természetesen ebből a kókusztejjel, fokhagymával és csilivel készült finomságból is került asztalunkra, csakúgy, mint a portugálok nemzeti eledeléből, a bacalhau- ból (sózott, szárított tőkehal). Mindezt könnyű portugál fehérborral öblítettük le, majd kellőképpen felbátorodva elindultunk kipróbálni a szerencsénket.

A portugálok jóvoltából Makaón már az 1850-es években meghonosodtak a szerencsejátékok, és az azóta eltelt több, mint másfél évszázadban mindig is központi szerepet játszottak Makaó gazdasági életében (a GDP 40 %-a most is innen származik). Jelenleg 28 kaszinó van itt (ennél már csak több lesz), és nehéz elhinni, de Makaón évente több pénzt játszanak el, mint Las Vegas 75 kaszinójában. A sok csillogó létesítmény közül mi Ázsia legnépszerűbb és leghíresebb kaszinóját, a Grand Lisboa-t választottuk. A 2007-ben megnyitott, 261 méter magas épület felfelé szélesedő, bimbózó alakját Makaó szimbóluma, a lótuszvirág inspirálta, kombinálva brazil táncosnők rikító tollbokrétájával és a Faberge tojás kifinomult mintázatával. Így estefelé inkább egy színes kaleidoszkópra emlékeztetett. Kicsit aggódtunk az öltözködési kódex miatt, de felesleges volt, a szandál-rövidnadrág-atlétatrikó szentháromságon kívül minden megengedett volt. A csillogó-villogó félkarú rablók többszázas hadserege (errefelé „éhes tigris”-nek becézik őket) meglehetősen elhagyatott volt, viszont a baccara és a Blackjack asztalok már tömve voltak. Botcsinálta szerencsejátékosként mi maradtunk a rulettnél. A duplázós taktikával kezdtük – miszerint kiválaszt az ember egy színt és ha veszít rajta, akkor a következő körben duplázza a tétet – de hamar rájöttünk, hogy a mi büdzsénkből ez nem fog menni. Így hát maradt az intuitív játék, és szép sorban kezdtük is elveszteni azt a kevés pénzt, amit rászántunk. Mígnem Klári figyelmét elvonta egy beszédes kedvében lévő izraeli üzletember, így oda sem nézve tette meg tétjeit – el is kezdtünk nyerni. Nem voltunk nagyravágyók, 180 jüan körül (kb. 5000 forint) megálltunk. Annyiszor vesztettünk már kaszinóban, hogy kivételesen szerettünk volna nyertesen távozni. Búcsúzóul még néztük egy kicsit a műsort a színpadon – kánkán, európai táncosnőkkel – majd szállodai szobánkban folytattuk a szerencsejátékot. A háttérben a BBC World duruzsolt, és a világgazdasági válság magyarországi vonatkozásait taglalta, miközben mi beüzemeltük a Yangshuo-ban vásárolt, Mao elvtárs különböző propagandaplakátjaival díszített franciakártyát és – makaóztunk! Tehát még egyszer: Makaón, Maós kártyával makaóztunk.

Elalvás előtt a Tizennégy karátos autó kezdő sorai jutottak eszembe:

„Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el...”

PÁRIZS          2010 március 5. – 8.

 

BEVEZETŐ

 

Párizs. Na innen kezdődnek a nehézségek, mert a Fények Városáról már annyi mindent írtak/festettek/énekeltek, hogy avval Szajnát lehetne rekeszteni. Mi lehet a titka a világ leglátogatottabb és legromantikusabb városának? Miért keresett itt hosszabb-rövidebb ideig menedéket többek között Van Gogh, Picasso, Hemingway, Faludy György, József Attila, Ady Endre, Oscar Wilde, James Joyce, Kerouac, Ginsberg, Jim Morrison (és Cseh Tamás révén Antoine, Fáskertyné, Lee van Cleef, Szabó Kálmán)? Milliószámra érkeznek ide a zarándokok, hogy választ kapjanak ezekre a kérdésekre, lelkesen végigjárják a szimbolikus épületeket és némelyikük kissé csalódottan távozik. Mert Párizs titka nem (csak) az Eiffel toronyban vagy a Notre Dame-ban rejlik, hanem valami megfoghatatlan varázslatban. Finom szövésű bűbáj ez, ami nagyon sok apró szálból áll össze. Hónaljakban siető baguette-ek a reggeli utcán, a Szajna vizének napfényes tükörjátéka a Pont Neuf pillérein, friss kávé illata egy kávézó teraszán a Latin negyedben, bohókásan-elegánsan megkötött kendő egy nő nyakában, sanzonokat játszó tangóharmonikás egy metrókocsiban – jelentéktelennek tűnő apróságok, melyek észrevétlen leplet szőnek a város köré, és rabul ejtik a nyitott szívvel és nyitott szemmel közeledőket. Édes rabság ez, amiből szomorúan szabadul az ember, amikor el kell hagynia a várost, és magában azonnal a visszatérést tervezi. Mert Párizst nem lehet egyszer megnézni és kipipálni. Párizs egy bohém, életművész fiatalember, a költészet és a jó borok rajongója, aki mindkét nemre nyitott és egy idősebb nőbe szerelmes. Párizs egy könnyű drog, mely éppen csak birizgálja az ember tudatalattiját, de az élmény egy életre bevésődik.

„If you are lucky enough to have lived in Paris as a young man, then wherever you go for the rest of your life, it stays with you, for all of Paris is a moveable feast”   -   Hemingway

                                  

 

MEGÉRKEZÉS LONDONBÓL

 

Nincs is annál jobb, mint vonattal megérkezni valahová, kihagyva a lélektelen repülőtéri csarnokot és a külvárosi zötykölődést. Az ember csak leszáll a vonatról, kisétál a pályaudvarról, és (jó esetben) a város szívében találja magát. Különösen jó érzés ez, hogyha az illető pályaudvar a Gare du Nord és az a bizonyos szív Párizshoz tartozik.

A pályaudvarról kilépve régi emlékek rohantak meg. Az augusztusi éjszakába mér beférkőzött a közelgő ősz hűvöse, este 11 óra volt, és életemben először megérkeztem Párizsba – autóstoppal. Ady hatására a Gare du Nord-nál rakattam ki magam, és a fiatal srác, aki idáig hozott, „Attention, Paris!” felkiáltással búcsúzott el tőlem. A pályaudvar éjfélkor bezárt, így sorstársaimmal a bejárat tövébe vackoltuk be magunkat reggelig. Most itt álltam ugyanazon a helyen húsz évvel később, de ezúttal nem a hálózsákommal bajlódtam, hanem a taxik felé vettem az irányt. Változnak az idők. A taxisok egytől-egyig észak-afrikai bevándorlók voltak, ami még nem is lett volna baj, de – feltehetően algériai – sofőrünknek fogalma sem volt a megadott címről. Lelkesen mondogattam neki az előre begyakorolt francia mondatokat, de persze a válaszaiból csak egy-egy szót értettem, így maradt a térképmutogatás. A GPS sem volt a helyzet magaslatán, de végül sikerült megtalálni a Marais negyedben a szállodánkat. A Jardin du Marais hotel több épületből állt, melyek a közös belső kertre néztek. Hamar kiderült, hogy miért volt olyan olcsó ez a négy csillagos szálloda (az Eurostar-os vonatjeggyel együtt kevesebb, mint féláron adták): a mi épületünkben nem volt jó a lift, és nem is javult meg a három nap alatt (felújítás alatt áll).  Négy emelet, hetven lépcsőfok. A bőröndöket azért felvitettük a londinerrel, de egyébként nem bántuk, legalább mozgunk egy kicsit. A szobában volt egy kisebb amerikai konyha is, amit a reggeli kávéfőzéstől eltekintve nem nagyon használtuk. Rövid tollászkodás után kiléptünk a fagyos éjszakába (ki gondolta volna, hogy március elején ilyen hideg lehet Párizsban?), és kezdetét vette a varázslat.

 

MARAIS

 

A Marais negyed eredetileg pontosan az volt, amit a neve is sugall: mocsaras, lápos terület. A 13. században a templomos lovagok feltöltették, az így nyert területet aztán évszázadokig zöldségtermesztésre használták. A 16. században kezdett beszivárogni az arisztokrácia: lépten-nyomon épültek a grandiózus paloták. A nemesség Versailles-ba költözésével a negyed hanyatlásnak indult, majd a 19. század végétől újabb arculatváltás kezdődött. Először a pogromok elől menekülő kelet-európai zsidók vetették meg a lábukat a negyed déli részén, majd megérkeztek a kínaiak és letelepedtek az északi oldalon, végül a meleg populáció vetette meg a lábát az izraelita közösség tőszomszédságában. Kimondhatjuk tehát, hogy a Marais negyed nem a legerősebb bástyája Le Pen szavazótáborának.

Sokat sétálgattunk ebben a sokszínű negyedben, ahol békésen megférnek egymás mellett pajeszos-kalapos zsidók és kézen fogva járó férfiak. Az építészetre és korhűségre sem lehetett panaszunk, a negyedet viszonylag érintetlenül hagyta Hausmann báró nagyszabású városrendezési terve a 19. század közepén (ekkor dózerolták le a könnyen elbarikádozható, zegzugos, középkori negyedeket, és alakult ki Párizs mai arculata a széles sugárutakkal).

Rögtön az elején megismerkedtünk Európa első tudatosan tervezett és épített terével, ami IV. Henriknek köszönhetően a 17. század elején (nagyjából a Pont Neuf-fel egyidőben) kezdte meg földi pályafutását Place Royale (Királyi tér) néven. A francia forradalom után az állam annyira el volt ragadtatva az elsőként nekik adózó vogézektől, hogy a város legszebb terét a tiszteletükre átkeresztelték Place des Vosgues-ra. A négyzet alakú teret 36 egyforma, klasszikus francia stílusban épült ház határolja, egységesen meredek cseréptetőkkel és hatalmas manzárd ablakokkal. A házak földszinti részén széles boltíves árkádsor húzódik, kávézókkal és galériákkal. Középen park áll, eredeti szökőkutakkal és XIII. Lajos nem éppen eredeti szobrával (az első változatból ágyút öntöttek a forradalom idején). A tér neves lakói közé tartozott többek között Victor Hugo és Richelieu bíboros is. A tér mögött egy art nouveau stílusú zsinagóga húzódik meg, melyet a párizsi metró ikonikus jelzőtábláinak megálmodója, Hector Guimard tervezett. Az innen induló rue des Rosiers a zsidónegyed (Pletzl) főutcája, ahol drága butikok, zsidó könyvesboltok, kóser fűszeresek és hentesek váltogatják egymást. Az utca nyugati vége felé megjelennek az éttermek és a cukrászdák is. Az egyik falafel-bárnál látott szerénytelen feliratban („a világ legjobb falafele”) talán lehetett némi igazság, mert mindig elképzelhetetlenül hosszú sorok kígyóztak előtte. Az itt található zsidó cukrászdák kirakatai szemet gyönyörködtetőek és ellenállhatatlanul csábítóak. Az édes bűnök boltjaitól egy utcányira egy merőben más műfaj képviselői, a melegbárok veszik át az uralmat. Itt nem Kék Osztriga bárhoz hasonló helyekre és bőrmellényes, bajuszos figurák tömkelegére kell gondolni, hanem teljesen hétköznapinak tűnő kávézókra, brasserie-kre, ahol mindennapos az önmagukat és azonos nemű párjukat – nem hivalkodóan vagy közönségesen - vállaló férfiak és nők látványa. Mi is főleg az egyik ilyen bár teraszán ittunk, amely a La Chaise au Plafond (Szék a plafonon) névre hallgatott. Jó volt látni, hogy Párizsban a bárok egyben tiszteletbeli kávéházak is, abban az értelemben, hogy ide is főleg beszélgetni járnak az emberek, nyoma sincs az angol típusú féktelen és értelmetlen vedelésnek. Sokan egy órát is elüldögélnek egy pohár bor mellett, és az sem ritkaság, hogy szombat este két nő egy kávéra ül be valahová. Rosszmájúak okolhatnák az igencsak elszállt árakat (egy korsó sör 6–10 euro, egy kis pohár bor 3–5 euro), de szerintem ennél azért többről van szó. A francia igen filozofikus népség, és nem csak a nemzet számtalan jelentős gondolkodója miatt – az ország azon kevesek közé tartozik, ahol a filozófiai érvelés képessége az érettségi bizonyítvány megszerzésének előfeltétele. Ennek a képességnek a tökéletesítéséhez pedig aligha akad megfelelőbb színtér, mint egy kellemes hely, ahová be lehet ülni egy ital mellé beszélgetni. A kávéházi életforma a párizsiak vérében van, nélküle olyanok lennének, mint a japánok kert nélkül.

Faludy György jutott eszembe, aki a 30-as években élt Párizsban. Amikor barátaival először megérkezett a városba, ételre is alig volt pénzük, mégis első útjuk egy kávéházba vezetett, ahol a hét frankos számlát egy gáláns, tízfrankos borravalóval toldották meg. Csak azért, hogy minél előbb törzsvendégként kezeljék őket. C’était l’age d’or...

 

VERSAILLES

 

Szombaton Versailles-be mentünk, ez eddig valahogy nekem mindig kimaradt, és Klári sem látta még. RER-rel fél óra alatt kint voltunk a Párizstól délnyugatra fekvő, lombos elővárosban. Szerencsére elmaradt az útikönyvünkben beígért tömegnyomor, alig kellett sorban állni a bejáratnál. A sokak által az európai kastélyépítészet csúcspontjának tartott versailles-i kastélyt javarészt XIV. Lajos, a Napkirály építtette, és uralkodása alatt költözött ki ide Párizsból az arisztokrácia, hogy aztán egy kisebb megszakítással 100 évig itt is maradjon. A kastély impozáns méreteit jól mutatják a következő számok: 700 szoba, 67 lépcsőház, 352 kémény, 2153 ablak, 6300 festmény, 2100 szobor. A látszat ellenére a királyi családot kivéve a kastély nemes lakóinak igen nyomorúságos körülmények jutottak osztályrészül, inkább volt ez túlcicomázott és túlzsúfolt munkásszálló, mintsem főúri lakhely – nem is csoda, hogy a legtöbben a városban is fenntartottak egy udvarházat. Az első toaletteket csak 1768-ban alakították ki, de azok csak a király közvetlen környezetének kényelmét szolgálták. A többieknek maradtak az itt-ott diszkréten és kevésbé diszkréten elhelyezett bilik, amelyeket a szolgálók általában a legközelebbi ablakon át az udvarra ürítettek (a legenda szerint egyszer épp Mária Antoinette fejére).

Szerencsére a kastélynak csak egy részét lehet látogatni, egy idő után telítődik az ember a megalomán pompával és fényűzéssel. A kápolnánál kezdődik a látogatás, ami egy kisebb katedrálisnak is beillene, majd végeláthatatlan festménygalériák sora következik, ahol a fő téma a király és családja (üzletfelei, a rendező vidéki rokonai stb.). Az uralkodói lakosztályokhoz közeledve egyre jobban nő a márvány, a freskók, az aranyozás és fafaragások aránya. A királynő lakosztálya öt helységből áll, ahol még a testőrség szobájába is bőven jutott freskó. Mária Antoinette ágya mellett alig észrevehető rejtekajtó bújik meg, a királyné a forradalom idején ezen keresztül menekült el a feldühödött tömeg elől. A királyi lakosztály hét szobáját az abban a korban ismert égitesteknek, illetve a hozzájuk tartozó görög-római istenségeknek szentelték, a freskókról a különböző istenek kalandjai köszönnek vissza. A jelek szerint a Napkirály meglehetősen nárcisztikus személy volt, lépten-nyomon önmagát csodálhatta különböző festményeken és mellszobrokon. Az étkező, játékterem, könyvtárszoba és fogadószobák mellett volt egy úgynevezett Ökörszem szoba is (nevét ovális ablakáról kapta), ahol azok az udvaroncok laktak, akik a király Kis Felkelésénél (petit lever) segédkeztek. Ez még aránylag intim szertartás volt, de a királyi csipatörlés és az első átöltözés után következett a Nagy Felkelés (grand lever), minek során akár százan is nézhették, hogy a király valóban felkel az ágyról. Az uralkodó napirendje a felkelés után is szigorúan szabályok szerint zajlott, egészen a szertartásszerű Lefekvésig (coucher). Lehet, hogy jó állás volt királynak lenni, de nem kéne. Különösen, hogy a Napkirály rekord hosszúságú ideig, 72 évig uralkodott. A hálószobában még ott áll a baldachinos ágy, ahonnan sokszor kelt fel szertartásosan a Napkirály, mígnem egy nap már nem kelt fel többet. (Állítólag eredeti darab, bár a kastély bútorzatát a forradalom idején elhordták, de bizonyos darabokat később megtaláltak és visszakerültek eredeti helyükre.) Az uralkodói lakosztályokat egy száz méter hosszú teremegyüttes köti össze. A két kisebb szoba (Háború szalon és Béke szalon) között fekszik a kastély leghíresebb terme, a Napkirály abszolutizmusának legerőteljesebb szimbóluma, a 75 méter hosszú Galerie des Glaces (Tükörgaléria), ahol 17 óriási tükör néz farkasszemet ugyanennyi földig érő boltíves ablakkal. A Tükörgaléria családi ünnepségek mellett reprezentációs célokat szolgált, itt fogadták a külföldi előkelőségeket, de udvari szertartásokat és bálokat is rendeztek itt. Az egyik ilyen bálon ismerkedett meg XV. Lajos későbbi híres szeretőjével, Madame Pompadour-ral. Később az I. világháborút lezáró versailles-i szerződést is itt írták alá.

Kicsit szédelegve léptünk ki a palota kertjébe, de a hideg szél hamar helyrerázott. A park felfedezéséhez lehet elektromos autót vagy biciklit bérelni, illetve kisvonatra ülni, mi maradtunk a gyaloglásnál. Elhaladtunk a híres Latone szökőkút mellett (Shanghai-ban már épül a másolata), ahol a névadó mellett Apolló és Diána magasodik ki békák gyűrűjében. Egy rövidebb séta után az Apolló szökőkútnál (a Nagy Csatorna kezdeténél) jobbra fordultunk, és nemsokára megérkeztünk a Trianon palotákhoz. A rokokó mellett már klasszikus elemeket is felvonultató Kis Trianon XV. Lajos idejében épült, és eleinte szeretője, Madame Dubarry lakott benne, később Mária Antoinette használta, az udvari formaságok előli menedékként. Hasonló funkciót töltött be a Nagy Trianon palota is a Napkirály számára, ide vonult vissza az időközben elviselhetetlenül zsúfolttá vált versailles-i palotából. Minket ebből a palotából leginkább a Galerie des Cotelles, egy hosszúkás, sokablakos terem érdekelt. Itt írták alá 1920-ban azt a békeszerződést, amely a történelemben addig, és azóta is példátlanul kemény büntetést szabott ki egy háborúban vesztes országra: területének kétharmadát (!) elcsatolta. Megrendülten álltunk azon a helyen, ahol megpecsételődött Magyarország sorsa.

 

 

RIVE GAUCHE

 

Versailles után a Szajna bal partján (rive gauche), a Notre Dame magasságában elhelyezkedő Latin negyedbe indultunk, ami a tudomány és bölcsesség otthonaként, a Sorbonne egyetem szülőhelyeként vonult be a történelembe. Az elnevezés onnan ered, hogy a negyedet a középkor óta benépesítő diákok és professzorok egészen Napóleon idejéig latinul társalogtak egymással. A negyed légköre igen sok írót vonzott ide, egy rövid séta alatt elhaladhatunk James Joyce, Hemingway, Verlaine, Orwell, Kerouac, Henry Miller és Oscar Wilde egykori lakhelye mellett. Az utóbbi itt is halt meg egy még ma is működő szálloda (a frappáns elnevezésű L’Hotel) 16-os szobájában, amit gazdag és különc emberek a mai napig kivesznek. Pedig a tapéta, amellyel az író agyhártyagyulladásos lázálmai közepette viaskodott, mára az enyészeté lett. ("This wallpaper and I are fighting a duel to the death. One of us has to go").

Rögtön az elején egy irodalmi témájú látnivalóval kezdtünk, böngésztünk egy kicsit a híres Shakespeare and Company könyvesboltban. A használt és új angol nyelvű könyvekre szakosodott intézmény elődje az I. világháború után nyílt meg és hamarosan a Párizsban élő angolszász írók törzshelyévé vált. Hemingway is gyakran kölcsönzött innen könyveket és az alapító-tulajdonos (Sylvia Beach) szerkesztette, gépelte le és adta ki először az Ulyssest. Párizs német megszállása után hamar bezáratták, mert Sylvia Beach nem volt hajlandó eladni egy James Joyce könyvet (Finnegan ébredése) egy náci tisztnek. A Shakespeare and Company a mai napig megőrizte független szellemiségét és erős elkötelezettségét a fiatal angolszász írók támogatása iránt. Ez a támogatás nemcsak könyvkölcsönzésben és a kreatív íráskészséget fejlesztő tanfolyamokban merül ki, az ifjú írópalánták akár a boltban is aludhatnak. Feltéve, ha reggel beágyaznak, kisegítenek néhány órát eladóként, és legalább egy könyvet elolvasnak naponta. Tehát nem akármilyen könyvesbolt ez, hanem a leghangulatosabb, ahol valaha megfordultunk. A könyvespolcok labirintusában lépten-nyomon heverőkbe, karosszékekbe botlik az ember, ahol akár naphosszat lehet a könyveket bújni. Könyvoszlopoktól roskadozó rozoga lépcsősor vezet az emeletre, ahol további zugok és heverők várják a könyvrajongókat. Van egy pianínó is, ahol rögvest ki lehet próbálni az árusított kottákat, az egyik fülkében pedig a nosztalgiázni vágyók szabadon kopácsolhatnak egy korabeli Underwood írógépen. Egy hátsó szobában egy fiatal íróklub tartott éppen ülést, melynek keretében egymás novelláit vesézték ki mentoruk segítségével. Egy valakit hiányoltunk a könyvesboltból, az öt éve még állandó lakosnak számító fekete macskát, aki legutóbbi látogatásunkkor az egyik vitrinben aludt. Reméltük, hogy csak vadászni ment.

A Shakespeare and Company-tól egy kőhajításnyira levő Saint Severin hiányzik a turisták radarjáról (mi is véletlenül bukkantunk rá), pedig megér egy misét. Ez a Szajna bal partjának legrégebbi temploma, Párizs legrégebbi harangjával, gyönyörű gótikus boltívekkel és ólomüveg-berakásokkal. És még tömeg sincsen, mi például néhány imádkozó hívőtől eltekintve teljesen egyedül voltunk. Szeretek betévedni ilyen régi patinás templomokba, az éles váltás a nyüzsgő realitásából az áhítatos spiritualitásba felér egy kisebb időutazással.

A séta elengedhetetlen egy hely megismeréséhez, és ez különösen igaz a Latin negyedre (meg egész Párizsra). A turistabirodalom bástyái (szuvenírboltok, olcsó menüket kínáló éttermek) kezdtek elmaradozni, ahogy távolodtunk a Szajna partjától. Hangulatos bisztrók, könyvesboltok, libanoni étkezdék, butikok váltogatták egymást a kis utcákon. Ismerős volt a környék, 2005-ben ezelőtt errefelé szálltunk meg. Megtaláltuk azt a lemezboltot, ahol annak idején jó sokat böngésztünk, most is gazdagabbak lettünk néhány sanzon CD-vel. Természetesen kedvenc terünkre, a Place de la Contrescarpe-ra is visszatértünk. Több keskeny utca találkozik itt, középen néhány fa áll, és (meglepő módon) van egypár kávézó is, ahol annak idején írók sokasága keresett inspirációt (vagy mámort). A Cafe Delmas-t, amit Hemingway még „pöcegödör”–ként jellemzett, régi ismerősként üdvözöltük, le is ültünk gyorsan egy pohár borra. Ugyanezen a teraszon ültünk öt évvel ezelőtt egy borgőzös szombat estén, amikor az augusztusi éjszakában az orrunk előtt két fiú megcsókolta egymást. De nagyon. „Paris, j’adore!” kiáltotta felénk euforikusan az egyik, miután kibontakozott az ölelésből. C’est Paris..

 

Ha a Latin negyedtől a Szajna partján nyugat felé indulunk (és nem ragadunk le a könyvárusoknál), hamarosan a Museé d’Orsay impozáns épületéhez érünk. Ide vasárnap délután jöttünk, részben azért, mert a hónap első vasárnapján ingyen van. A múzeumot egy régi pályaudvarból alakították ki, és ezt a csarnokba lépve még az is rögtön felismeri, aki nem is hallott erről – ezt le is teszteltem Klárin. A Musée d’Orsay több szempontból is szerethető: nem túl nagy, és főleg az impresszionistákra koncentrál. A teljesség igénye nélkül a következő festők művei láthatók itt: Monet, Manet, Cézanne, Renoir, Degas, Gaugain ... és természetesen Van Gogh. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi festő képeinél tolongtak a legtöbben – velünk egyetemben. Mindig lenyűgöz és megdöbbent féktelen színkezelése és az ellenállhatatlan szuggesztív erő, ami a képeiből árad. Mellette még impresszionista kortársainak remekművei is fakóbbnak tetszenek. A hullámzó búzamezők a tubusból közvetlenül a vászonra kinyomott festékkel, önarcképének metszően átható tekintete, a Rajna feletti csillagos égbolt ellenpontozása a gázlámpák fényeivel, Gachet doktor melankolikus arckifejezése – az őrület és zsenialitás kettősségének magával ragadó megnyilvánulásai. Hihetetlen, hogy Van Gogh életében alig adott el képet... Azért megemlékeznék még Monet vízililiomjairól, Renoir montmartre-i vasárnap délutánjáról, Degas balettáncosairól és egy provokatív Coubert festményről, ami a L’Origine du Monde (A Világ eredete) címet viseli. Egy női nemi szervet ábrázol, premier plánban. O tempora, o mores.

 

ILE DE LA CITÉ

 

Ezen a szigeten kezdődött Párizs. Itt már a rómaiak is... Aztán meg itt épült fel a Notre Dame katedrális, a francia gótika zászlóshajója, egyben Párizs nulladik kilométerköve. Vasárnap délután röviden mi is tiszteletünket tettük itt, megcsodáltuk a domborművektől hemzsegő bejáratot, a rózsaablakokat és a vízköpőket – utóbbiakat csak alulról, nem volt kedvünk másfél órát sorban állni azért, hogy feljussunk a tetőre. Öt éve már volt szerencsénk közelebbről is megnézni e fantasztikus teremtményeket.

A közelben azonban van még egy gótikus templom, amit a Notre Dame évi 10 millió látogatójának nagy része figyelmen kívül hagy. Pedig nem kéne. A Saint Chapelle valaha egy királyi palota udvarán állt, ma a Palais de Justice öleli körül. A palota személyzetének fenntartott alsó szint is megkapó, gótikus boltíveivel, ólomüveg ablakaival, 13. századi festményeivel. Láttunk már néhány szép dolgot életünkben, így nem könnyű minket letaglózni. De amikor felmentünk a kápolna felső szintjére, amely a királyi család számára volt fenntartva, elállt a lélegzetünk. A hatalmas, szinte lebegő gótíveket tizenöt óriási ólomüveg-ablak „tartja”, a hosszúkás ablaktáblákon bibliai jelenetek tömkelege játszik a szivárvány minden színében. A délutáni nap fényében egy több mint 1100 kockából álló bibliai képregény tárult szemünk elé.  Muszáj volt leülnünk egy kicsit, hogy ezt az egészet elhiggyük. Nem hiszem, hogy sok ehhez fogható van a világon.

A szigetet Párizs legromantikusabb és legöregebb hídján, a Pont Neuf-ön („Új híd”) keresztül hagytuk el. A négyszáz éves, római hagyományokat követő árkádos híd félkör alakú beugrói megálljt parancsolnak a legsietősebb járókelőknek is. (Egy ilyen beugróban élt Michéle és Alex a Pont Neuf szerelmesei-ben.) A kőkorlátra könyökölve a Szajna vizét bámulni, a rive gauche nyüzsgését hallgatni – vérbeli párizsi élmény.  

 

 

MONTMARTRE

 

A Montmartre dombja a 19. század közepéig vidéknek számított, utána viszont fokozatosan felfedezték a művészek (Dali, Monet, Picasso és Renoir is élt itt hosszabb-rövidebb ideig). Az I. világháborúig Párizs egyik leginkább életteli negyede volt, mulatókkal, falusias házakkal és kisvendéglőkkel. A háború után a művészek a Szajna bal partjára, főleg a Montparnasse negyed környékére tették át székhelyüket,, majd a II. világháború alatt többségük elhagyta Párizst, és nem is tért vissza. (Ezt a „csapást” máig nem heverte ki Párizs, a világ azóta New York-ot és Londont tartja számon a művészetek központjaként.)

Vasárnap késő délután a Place Pigalle-on szálltunk ki a metrókból, régi ismerősként intettünk a Moulin Rouge-nak (legutóbbi látogatásunkkor egy bővérű, pazar show-t néztünk meg itt, méregdrága pezsgőt szopogató, olcsó pulcsit viselő japán turisták társaságában), majd felkaptattunk a dombra. Útközben ráakadtunk egy magyar étteremre (Au petit Budapest), ahol meglepően autentikus választék volt (körözött, gulyásleves, paprikás csirke, székelygulyás, Gundel palacsinta stb.), közepes minőségű borokkal. (Igazán adhatnának arra, hogy neves magyar bortermelőktől szerezzék be a boraikat, ne pedig a „középső polcos” italokkal kínálják a vendégeiket.) Meredek lépcsők, macskaköves utcák és hangulatos terek váltották egymást, és nemsokára felbukkantak a fenséges Sacre Coeur jellegzetes kupolái. A „megszentelt szív bazilikája” speciális mészkőből épült, ami folyamatosan mészpátot választ ki magából, ennek köszönhetően mindig fehér színben pompázik - az időjárásnak viszontagságainak és a szennyeződéseknek fittyet hányva. Odabent éppen misét cerebrált egy erős nyugat-afrikai akcentussal beszélő fekete pap, éljen a multikulturalizmus! Amikor kiléptünk a bazilikából, a nap éppen égi útja végére ért, és Párizs narancsos fényben úszott a lábunk előtt. A közelgő este hírére a Place du Tertre festőművészei is lassan tábort, illetve festőállványt bontottak, mi pedig a Sacre Coeur egyre halványabb ragyogásába veszve elfogyasztottunk egy pohár könnyű francia bort és a mellé dukáló tálka sós mogyorót.

 

ON MANGE BIEN

 

Azt mondják, a franciáknak általában két dolog jár az eszükben: az ebéd és a vacsora. Nem is csoda, konyhájuk megérdemelten az egyik legbefolyásosabb a világon (a kínai mellett). Az étterem is francia találmány, 1765-ben itt nyílt az első étkezde, ahol a leleményes tulajdonos, Boulanger úr étlapról kínálta a különböző fogásokat (addig a fogadókban csak menü volt, a kávézókban pedig csak italokat szolgáltak fel). A francia konyha titka talán egyik alapelvében rejlik: a cél az étel eredeti ízének felerősítése, nem pedig nehéz szószokkal való eltompítása.

Az étkezések között a reggeli nem játszik fontos szerepet, még rendes nevet sem kapott, egyszerűen „kis ebéd”-nek (petit déjeuner) hívják. Croissant, frissen facsart narancslé, kávé – azért ezt egyszer ki kell próbálni egy kávézó napfényes teraszán. A másik mindenhol, de különösen Párizsban kötelező reggeli program: egy piac meglátogatása. A franciák sikeresen ellenálltak a hatalmas, lélektelen bevásárlóközpontok csábításának, és foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy imádott étkezéseik a legjobb minőségű hozzávalókból álljanak össze. Ehhez pedig piacra kell menni, illetve szakosodott kisboltokba, henteshez, pékhez, sajtárushoz stb. Egy angol számára nehezen érthető, hogy miért jobb drágábban, és sokkal több idő alatt bevásárolni, de hát mit tudhat egy olyan ország az ételekről, ahol a sült krumplival töltött zsemle (chip buttie) egy népszerű ebédféleség. (Chirac mondta egyszer az angolokról, nagy diplomáciai botrányt kavarva: „Nem lehet megbízni olyan emberekben, akik ennyire rosszul főznek”). Mi közelsége miatt a Bastille szabadtéri piacot választottuk, ahol a hét hat napján árulják különböző régiók ínyencségeit. Láttunk valószerűtlenül érett és bizarr kinézetű sajtokat, elképesztő olajbogyó-választékot, kenyerek széles palettáját, zöldség- és gyümölcs kavalkádot. Majdnem elmászó sajt, baguette, egy fügés-magos feketekenyér, csilis-fűszeres olajbogyó és feketeszőlő került a kosarunkba, majd leültünk egy padra. Szépen falatozgattunk a bágyadt napsütésben, miközben mellettünk kintornás játszott francia sanzonokat és a közeli árusok többsége vele énekelt. Szép az élet.

Az ebéd a legfontosabb étkezés, talán ezért is sikerült kiharcolniuk a szakszervezeteknek a 35 órás munkahetet. Feszes tempónknak betudhatóan mi nem nagyon ebédeltünk, hiába hívogatott csalogatóan a számtalan étterem, brasserie és bisztró. A vacsoráról az Elvitte a víz című Pixar rajzfilm egy rövid párbeszéde jut eszembe. A francia Le Frog kiadja a jelszót békatársainak:

„Azonnal indulunk!

Mire a békakórus: „És mi lesz a vacsorával?

Le Frog: „Na jó, akkor öt óra múlva indulunk” (Ez igazából Jean Reno szájából hangzik fantasztikusan: „We leave in five hours!”, mondja imádnivaló francia akcentussal.)

Ez nagyon jól jellemzi a vacsora fontosságát, a franciáknak egy éttermi vacsora önálló, egész estés produkció. Ők még el tudnak tölteni egy egész hétvégi estét egyetlen étteremben, az eszméletlenségig lerészegedés nélkül. Megint nem bírom ki, hogy ne hasonlítani őket össze az átlag angolokkal, akik jó esetben befalnak valami készételt egy kocsmában, rossz esetben az utcán kapnak be részegen tántorogva egy fish’n’chips-et, de a végcél közös: annyit inni, amennyit fizikailag csak (nem) lehetséges.

Az ember azt hinné, hogy a kulináris élvezetek őshazájában kizárólag csak nagyon jót lehet enni, de sajnos ez nincsen így. Szombat este a Latin negyedben megpróbálkoztunk egy olcsóbb turistamenüvel (14.5 Euro/3 fogás), és nem voltunk elragadtatva. Nem volt rossz (Klári: hagymaleves, lazac, almatorta, nekem: paradicsomos békacomb, vörösboros kakas, créme brulée), de erős jóindulattal is csak közepesnek tudtuk értékelni (Legalábbis francia standard szerint! Angliában ez a minőség megközelítené a kiváló kategóriát.) Klári annyira csalódott volt, hogy másnap este csak hosszas rábeszéléssel sikerült berángatnom a Marais negyedben egy vendéglőbe. Az Okawa japános neve ellenére vérbeli francia konyhával büszkélkedő étterem, és a francia kisvendéglők minden tulajdonságával rendelkezik: alacsony székek, kicsi asztalokkal, piros kockás terítő, a pincéreket (és a toalettre igyekvő vendégeket) akrobatikus mozdulatokra kényszerítő szűk mozgástér – és mennyei ételek. Előételnek Klári Szent Jakab fésűkagylót evett, dióval, mogyoróval és mandulával megédesített, zsemlemorzsás szószban, amit kulináris élményként a Marrakesh-ben megismert bastillá-hoz hasonlított (annak, aki nem olvasta a marokkói élménybeszámolónkat: ez egy porcukorral és fahéjjal leszórt, ropogós, galambhúsos raguval töltött pite). Én maradtam a jó öreg provence-i csigánál, abban még soha sem csalódtam. Főételnek lazac és kacsasült következett, mindezek megkoronázásaként pedig édes bűnbe estünk egy hatalmas adag rotyogó csokoládé fondue-vel.. Visszanyertük a hitünket a francia konyhában.

 

 

LINGUA FRANCA

 

A francia nyelv régebben sokkal elterjedtebb volt, mint manapság. Robin Hood idejében majdnem kihalt az angol nyelv, szinte csak a pórnép használta, egy magára adó ember csakis franciául beszélt. Később XIV. Lajos fényűző versailles-i udvartartása olyannyira példaként szolgált a kortárs európai koronás főknek, hogy többek között ennek köszönhetően sok uralkodói udvarban (és a diplomácia területén) a francia lett a hivatalos nyelv. Aztán jött az Amerikai Egyesült Államok, ahol ugyan egy népszavazáson csak hajszálon múlott, hogy nem a német lett a hivatalos nyelv, de utána az angol vette át a „lingua franca” szerepét. A franciák nehezen tudják megemészteni, hogy örök riválisuk nyelve ennyire elterjedt és népszerű, talán innen gyökerezik az a félig közhelyszerű, félig igaz állítás, hogy a franciák (különösen a párizsiak) faragatlanok, és csak franciául hajlandóak beszélni, még ha esetleg ismerik is a másik nyelvet. Ezt jól szemlélteti az alábbi párbeszéd, amit 2005-ben hallottam a Concorde-nál, a Buddha Bar előtt (igen, innen erednek az évente megjelenő legendás lounge albumok). Nekünk semmi bajunk nem volt az ajtónállóval, néhány francia szóval meglágyítottuk a kigyúrt szívét, és már mentünk befelé, amikor hallottuk, hogy egy hangoskodó amerikai csoport összetűzésbe került emberünkkel.

„Parlez vous anglais?” – kérdezte feszülten egy nő.

„Parlez vous francais?” – kérdezett vissza az ajtónálló.

„No!”

„Pourquoi?”

 

A csak angolul beszélő, arrogáns amerikaiak talán másként gondolják, de az igazság azért ennél jóval árnyaltabb. Nemrég belevágtam a francia nyelv tanulásába, és hihetetlen jó érzés volt franciául rendelni a bárokban, éttermekben. A felét nem értették annak, amit mondtam, én meg nagyjából semmit abból, amit ők válaszoltak. Viszont mindenhol értékelték erőfeszítésemet, mosolyogtak, és hirtelen tudtak angolul is. Szeretem az angol nyelvet, de a francia hangzása egészen egyedülálló. Még egy ütvefúró használati utasítása is szerelmi vallomásnak hangzik.

 

 

BÚCSÚ

 

Ha az első épületet kell megnevezni, ami a Párizs szó hallatán az eszünkbe jut, ember legyen a talpán, aki nem az Eiffel tornyot mondja. A „fém spárga” eredetileg Barcelonában került volna megépítésre, de az ottani városatyák túl bizarrnak találták (pedig akkoriban Gaudi már javában alkotott). Végül az 1889-es párizsi világkiállításra készült el, és rögtön az elejétől fogva éles kritikák kereszttüzébe került. Egyik fő opponense, Maupassant minden nap a torony egyik éttermében ebédelt, mert állítása szerint ez volt az egyetlen hely Párizsban, ahonnan nem láthatta az Eiffel tornyot. Eredetileg 20 évre épült, életét csak a rádiózás terjedése mentette meg, kiváló antennának bizonyult. Egy idő után a párizsiak kezdték megszokni a könnyed fémszörnyet, amely lassan a város, illetve az egész ország szimbólumává vált. Ma ez a világ legtöbb látogatóval büszkélkedő, fizetős látnivalója. Hétfőn korán kicsekkoltunk a szállodából, és a Champs de Mars felől közelítettük meg a tornyot. A parkban rengeteg kutya rohangált önfeledten, őket látszólag hidegen hagyta a világ egyik legismertebb épülete. A korán érkezők jutalma, hogy nem kell órákat sorban állni, rögtön indulhatnak felfelé. A második szintig lehet lifttel is menni, de mi természetesen a 600 lépcsőt választottuk. Az egyik lépcsőfordulóban honfiúi büszkeség dagaszthatta keblünket, egy világtérképen Eiffel külföldi épületei között a Nyugati pályaudvar is szerepel. A legfelső szint 300 méter magasságban van, a kilátás miatt még a tériszonyban szenvedőknek is kihagyhatatlan!

Búcsúebédünket a Marais-ban, egy lengyel zsidó cukrászdában (Finkelsztein) költöttük el. Itt a hétvégén az utcára kígyózott a sor, de hétfő délelőtt szerencsére kellemesen csöndes volt Flódnival, túrós pitével, almás rétessel és sajtos rudacskákkal kényeztettük magunkat a szomorú elindulás előtt. Még egy óránk volt. Elmentünk a Place des Vogues-ra, ahol ez a rövid párizsi látogatás kezdődött. Leültünk a Ma Bourgogne brasserie teraszára, hogy elbúcsúzzunk Párizstól. Hideg szél fújt, de a nap már a tavasz ígéretét hordozta magában. A nap felé fordultam, behunytam a szemem és kortyoltam egyet calvadosomból.

 

 

www.hatizsak.com

A gazdasági válság még a mi kórházunkat is elérte, mostantól nem fizetik ki az első szállodai éjszakát a kongresszusok előtt. A hajnali géppel való érkezés, majd beesés a kongresszusra nem tűnt túlságosan vonzónak, így két éjszakára foglaltam szobát Londonban – ezúttal egy olcsóbb szállodában (mivel az első éjszakát nekem kellett fizetnem). Közel kellett lennünk Euston-hoz, ahol a tanfolyam volt, meg a Regent’s parkhoz, hogy Klárinak tudjon hol futni reggelenként. A köztes megoldást a kétcsillagos Fitzroy szállodában találtam meg, ahol Londonhoz képest jutányos 80 font/éjszaka áron kínáltak szobát. Megint rá kellett jönnöm, hogy Londonban még a sz.r is pénzbe kerül, elképesztően szűk és nyomasztó szobát kaptunk annyi pénzért, amennyiért szinte a Gellértben is lakhattunk volna. A reggeli is egy vicc volt: egyféle (legolcsóbb) kukoricapehely, vaj, dzsem. Lehetett volna lecsupaszított „full English” reggelit is kérni, de a bizonyosan tojásporból készült rántotta és a bizonytalan eredetű szalonna és kolbász nem tűnt túl biztatónak a lehangoló alagsori étkezdében.

A konzultánsok alapvető menedzseri tulajdonságait taglaló tanfolyamra (Core skills for the new Consultant) azért mentem el, mert jól mutat az önéletrajzomon, de gyakorlati haszna elég kevés volt. Rengeteg marhaság hangzott el, és bepillantást nyerhettem abba, hogyan látja a betegellátást egy vérbeli menedzser. Csak egy példa:

Kérdés: A kórháznak, mint szervezetnek a szemszögéből nézve mi lehet a legrosszabb kimenetele egy kritikus eseménynek?

Helyes válasz: kedvezőtlen média visszhang.

Magyarul nem baj, ha a betegeket eltesszük láb alól, egészen addig, amíg eltussoljuk.

 

Egyik este találkoztunk Klári volt gimnáziumi osztálytársával, Karcsival, meg csatlakozott hozzánk egy indiai kollégám, Vijay is (aki egy másik kongresszuson volt Londonban). Utóbbi vezetésével tettünk egy kis indiai körutazást East Ham-ben. Erről a kelet-londoni negyedről azt érdemes tudni, hogy nagyon sok – főleg indiai – bevándorló él itt. Az Indiából érkező orvosok 90 %-a is itt kezdi a pályafutását, Srí Lanka-iak által kiadott olcsó szobákban laknak, járnak a különbözeti vizsgára felkészítő tanfolyamokra, este meg elmennek a sikerért imádkozni a Sri Murugan templomba. Első utunk nekünk is ide vezetett. Vijay szerint ez a templom olyan, mintha Indiában lenne, és belépve csak egyetérteni tudtunk ezzel az állítással. A népes családok a rohangáló gyerekekkel nekünk leginkább a damaszkuszi nagymecset hangulatát hozták vissza, csak itt éppen voltak különböző hindu istenségeknek szentelt szentélyek is. A papokat egyenesen Indiából „importálták”, az egyik sötétbarna tógás szent ember leginkább egy szumo birkózóra emlékeztetett. Egy másik, ágyéka köré csavart fehér leplet viselő, jóval cingárabb pap egy népes indiai család felkérésére éppen valami engesztelő szertartást tartott: egy Siva szobrot mosott le rituálisan tejjel, joghurttal meg még sok mindennel. Kicsit körülnéztünk a templomban, amíg Vijay sok másik honfitársával együtt végigjárta a szentélyeket, mindenhol elmormolva egy imádságot. Később leültünk együtt a padlóra és mesélt nekünk a különböző istenekről, hiedelmekről, szokásokról. Vijay jól meghökkent, amikor kiderült, hogy Karcsi olvasta a Védákat, különösen, hogy ő meg nem rágta át magát rajta. A végén kaptunk a szumó birkózótól az engesztelő szertartással megáldott banánokból, és visszatértünk a valóságba. Egy indiai zöldségesnél vettünk csilit, meg Bombay Mix-et, majd beültünk Anglia egyik legautentikusabb dél-indiai éttermébe, a Saravana Bhavan-ba. Itt központi látványkonyhában, frissen készül minden, és nyoma sincsen az ismert curryk-nek, csupa ismeretlen nevű étel sorakozik az étlapon. (Az étterem vegetáriánus és alkoholt sem árulnak). A rendelést Vijay-re bíztuk, és csak jöttek szép sorban a különböző palacsinták, lepények, amiket mennyei mentás/korianderes/csilis, meg még ki tudja milyen szószokba kellett mártogatni (evőeszköz nem játszott). Hogy nevet is adjunk a gyereknek, álljon itt néhány elfogyasztott fogás neve: sambar vasa, masala dosa, chili utha, channa batura, podi dosa, poori massala. Mindehhez mango lassit ittunk és a végén mandulás kulfival (jégkrém) enyhítettük a fűszerek hatását.

Búcsút vettünk Vijay-től és Karcsival beültünk még egy kocsmába. Mintha egy hosszú út után tértünk volna vissza Európába.

Hát milyen blog már az, ahová az ember csaknem 3 hónapig nem ír? Valahogy kezdi elveszíteni a kezdeti varázsát ez a blogírás, inkább koncentrálnám minden energiámat az útleírásokra. Nem mintha azokat szédítő sebességgel produkálnám, de egyszerűen nem tudok kevésbé alapos lenni. Mindennek több helyen utánanézek, minden egyes mondatot többször megrágok, átfogalmazom, kitörlöm, újraírom stb. Még szerencse, hogy (ebből a szempontból) a saját magam főnöke vagyok.

 

Karácsonykor (hol van az már) kivételesen hosszabb időre haza tudtunk menni, de persze semennyi idő nem elég otthon. Kis lakásunkon már az utolsó simításokat végeztük, nagyjából az összes holmink házon belül van, szánkó is ott pihen a pincében és még a lakásban is rendezettség uralkodik. Én magamban csak BBC-nek (Budapest Base Camp) hívom ezt a kis hangulatos menedékhelyet, ahová mindig repeső szívvel érkezünk meg.

A karácsony (mint minden ünnep) az evésről is szól, most sem volt ez másképp. Mamám szokásos számtalan fogású karácsonyi estebédjében megint csak nem kellett csalódnunk. Annál inkább a hírneves Gundel étteremben. Még tavasszal elhatároztuk Balázs barátommal, hogy ellátogatunk ide, ugyanis a Maros kisvendéglő pincére úgy tudta, hogy a pénzügyi válság ezt a patinás intézményt is fenyegeti. Párjainkal együtt végül is aranyvasárnap jutottunk el ide. A bárban kezdtük, ahol én egy Singapore Sling-gel teszteltem a mixer tudását. Mit mondjak, ennél csak jobbat ittam Ázsiában. Klári Bloody Mary-jébe meg nem tudtak zellerszárat adni. Ezután átfáradtunk az étterembe, ahol a szomszéd asztalnál Charles Simonyi és társasága múlatta az időt. Az előételek finomak voltak, de én a főétellel nem voltam annyira kibékülve. Az őzgerinc porhanyósra volt sütve, de semmilyen fűszer nem került rá, és a köretként kreált mákfelfújt és konyakos gesztenyemártás sem tornáztatta meg túlságosan az ízlelőbimbóimat. A Gundel palacsinta jó volt, de nem kiemelkedő, a Normafánál pedig finomabb rétest lehet kapni. A kiszolgálás viszont kifogástalan volt, diszkrét és figyelmes. A magas árakra számítottam, de azért az 1600 forintos ásványvíz kicsit szíven ütött. Ugyan nem tartozik szorosan az éttermi élményhez, de a WC- re nem fordítottak túlságosan nagy gondot. Olcsó csempe, a díszítés teljes hiánya és a behordott sár alapján (OK, kint esett az eső) akár egy másodosztályú étterem mellékhelységében is járhattunk volna. Összefoglalva: jót ettünk, de ennyi pénzért és ilyen hírnévvel az ember joggal várhatná el, hogy elkápráztassák.

Sok barátunkkal is sikerült találkoznunk és még mozira is jutott időnk: megnéztük 3D-ben az Avatar-t (az Imax-ban 2 hétre előre elkelt az összes jegy – tényleg nincs az embereknek pénze?). Csodálatos és felejthetetlen látvány olyan forgatókönyvvel, amit akár egy általános iskolás is írhatott volna, ha már látott amerikai filmet. Színházba is akartunk menni, de az valahogy nem jött össze, viszont eljutottunk a Sziklakórházba. Ezt a szupertitkos intézményt nemrég nyitották meg a nagyközönség előtt. A kórház karbantartása évtizedekig a János kórház műszaki osztályának kiválasztott dolgozóinak a feladata volt, és nagyrészt nekik köszönhető, hogy a Sziklakórház nem lett az enyészeté a rendszerváltás után. Nagy szerencsénkre idegenvezetőnk az egyik ilyen hős megmentő volt, kitűnő tárlatvezetést tartott. A kórház még most is alkalmas lenne több száz beteg ellátására akár egy atomháború esetén is, habár a „vadonatúj” gépek már jó ötven évesek. A kórtermek, a műtők, a konyha és a gépterem még mindig eredeti állapotukban tündökölnek. Hetente volt rendszerellenőrzés, amikor megjáratták a generátort. Az üzemanyag-ellátást a Tóth Árpád sétány egyik virágágyásába rejtett csövön keresztül biztosították a Főkert vállalat munkásainak álcázott titkosügynökök. A borsos belépő ellenére ezt a látnivaló mindenkinek csak ajánlani tudom, egészen egyedülálló.

A szilvesztert Kismaroson töltöttük sógornőmékkel. A Kávé-bárka fantázianevű, régi parasztházból átalakított, igen hangulatos helyen ért minket 2010, jó érzés volt hosszú évek után éjfélkor a himnuszt énekelni.

 

Az elkövetkező 6 hét gyorsan elrepült Man szigetén. Az elején volt egy kis tél, az egyik éjjel leesett öt centi hó. Másnap reggel a kórházban síri csönd uralkodott, szinte senki nem jött be az „ítéletidőben”. Két napig nem jártak a buszok és az összes iskola be volt zárva. (Hülye angolok.) A hétköznapok ezután a szokásos rutinban teltek, Klári járt spanyolra, én franciára, csütörtökön meg mentünk együtt fotóstanfolyamra. A hétvégéken, meg szabad délutánjaimon pedig jártuk Szurtossal a szokásos kirándulóhelyeinket (Greeba, Snaefell, Niarbyl). Klári csak szeptemberben kezdett jógázni, mégis belekezdhetett egy jógatanár-tanfolyamra, tanára biztatására (nagyon tehetséges!). A jógán keresztül új barátokra is szert tettünk, egy nálunk pár évvel fiatalabb osztrák pár személyében. Elvittük őket az indiai kollégáim által (joggal) istenített peel-i Royal Inidian étterembe, ami annyira tetszett nekik, hogy néhány nap múlva ismét ott vacsoráztak. Tegnap este pedig a King and I-ba mentünk, sziget egyetlen thai éttermébe, amit mi már elég jól ismertünk.

Holnapután kiszakadunk egy kicsit a szürke hétköznapokból, irány Svédország! Jövünk északi fény és kutyaszánok!!

Április 8. Szerda                      Yangshuo

 

Mi mással is tölthetnénk a (most már tényleg) utolsó napunkat Yangshuo-ban, mint egy jól bevált Ying-féle biciklitúrával?! A joviális középkorú asszonyság megint pontosan ott volt a recepción, és ezúttal egy másik úton vezetett ki minket a városból. Tíz perc után már itt is földutas falvakon át futott az út, rizsföldek és vízibivalyok között. Az egyik vízibivaly után tündéri kis borjú bukdácsolt, Ying kiderítette nekünk, hogy mindössze tíz nappal azelőtt született. Le akartam fotózni, de nagyon szedte a még bizonytalan kis lábait a mamája nyomában. A folyón ezúttal a bambusztutajnál kicsivel komfortosabb lélekvesztőn keltünk át. Két másik turistától eltekintve helyiekkel volt tömve a keskeny motoros komp, akik mindannyian a folyó túlpartján fekvő nagyobb faluban tartott piacra igyekeztek. Ying biztosított minket arról, hogy ez egy nagyon autentikus, helyi piac. Már a kikötőben lehetett látni, hogy nem turisták által frekventált helyen járunk, a legyezőárusok meglehetősen lagymatagon mozdultak, amikor megláttak minket. Kőlapokkal borított, széles út vezetett a piactérre, ahol már nagyban folyt a vásár. A tér sarkán Yingre bíztuk a bicikliket és elvegyültünk a forgatagban.

Rögtön a sarkon meghökkentő látvány fogadott. A szabad ég alatt fejtámlás székben egy kínai paraszt bácsi ült, kitátott szájában egy felcser kutakodott, muzeális fogászati műszerekkel. Előbb kihúzott egy fogat, majd szemmel méretett vett, és a kendőjére kiterített vasfog-választékból egyet beillesztett a sok foghíj egyikébe (gondolom, az implantátum titánium alapját már beültette egy korábbi kezelés alkalmával). A bácsi szótlanul tűrte a beavatkozást, és a végén még arra is volt ereje, hogy mosolyogva odaintsen nekünk. Sajnos a „doki” nem engedte, hogy lefényképezzem ezt az elképesztő fogászati kezelést.

A zöldségárusok választékának nagy részét nem sikerült azonosítanunk, a gyógynövényárusok szárított gyökérkötegeinél pedig végképp megállt a tudományunk. A hús szekcióban többségében voltak a különféle módon tartósított termékek, szárított halak, egészben füstölt szárnyasok. A kígyóárusnál volt szárított kígyó, meg élő is, sajnos fotót róla sem készíthettünk. Aztán óhatatlanul belefutottunk valamibe, amit mindenképpen el akartunk kerülni Kínában. Kölyökkutyákat árultak szűk ketrecekből, és sajnos nem háziállatnak.

A szalmaáruk és a műanyag gagyidömping megtekintése után megkóstoltunk egy-két helyi finomságot, zöldséges gőzgombócot, vörösbabos-szezámmagos golyót. Benéztünk a piac közepén lévő „éttermi” részbe, ahol hatalmas üstökben főttek a bizonytalan eredetű, de kellemes illatú levesek és raguk, faszénparázson meg sült a mindenféle. A mosogatási technikát és a sokat látott evőpálcikákat elnézve úgy döntöttünk, hogy nem teszteljük hepatitisz A oltásunk hatékonyságát, maradtunk inkább a szemlélődésnél. A kör alakú, alacsony asztaloknál sietősen és szótlanul szürcsölték a levest a munkakorú férfiak, míg az idősebb és erősen fogatlan generáció ráérősen, anekdotázva fogyasztott.

Ying már elég éhes volt mire visszaértünk hozzá, és javasolta, hogy térjünk be a kompkikötő melletti csöppnyi étkezdébe. A látványkonyha ugyanolyan mocskos volt, mint a piaci, de Ying mindig itt eszik tésztalevest, ezért én is bevállaltam (húst nem kértem rá). 3 jüanért (kb. 90 forint) hatalmas tál gőzölgő levest kaptam, rengeteg tésztával, zöldséggel, mogyoróval és csilivel. Az egyik legfinomabb noodle soup volt, amit valaha ettem.

A kompozás után fájó szívvel le kellett mondanunk a Ying által ajánlott többórás kitérőről, még elég sok dolgunk volt az éjszakai busz indulásáig. Yangshuo-ba visszaérve írtunk emlékkönyvébe egy szívhez szóló bejegyzést magyarul (ez volt az első magyar beírás a vaskos füzetben!), majd elbúcsúztunk egymástól Megígértük neki, hogy terjeszteni fogjuk jó hírét. Megérdemli.

Csomagolás után jött az, amit minden országban szeretek kipróbálni: elmentem borbélyhoz. Már régebben kiszúrtuk magunknak az egyik sétálóutcán egy sátorponyva alatt működő egyszékes szalont, ahol egy cipősarkazó is helyet kapott. A borbély fenőszíjon élesített nyílt pengével borotvált, ami sajnos már a fejlődő országokban is egyre inkább ritkaságszámba megy. (Eddig csak Saigonban sikerült kés alá feküdnöm, Szíriában, Laoszban és Mianmárban már csak zsilettpenge járt, máshol meg a „hagyományos” szakállvágó gép). Karcolás nélkül szálltam ki a székből, ennek láttán Klári is kedvet kapott, hogy leszedesse a rövid haj hátrányát jelentő pihéket a nyakáról a biztos kezű mesterrel. Hamar lekerült aminek le kellett, de ennyivel nem elégedett meg a borbély, vízszintesbe lendítette a Sweney Todd stílusú, ősöreg borbélyszéket, és mielőtt Klári azt mondhatta volna, hogy fapapucs, „lehúzta” az arcát is a pengével. Így hát kedves kis feleségem a világ azon kevés asszonyai közé tartozik, akik nyílt pengés, utcai borotválásban részesültek.

Klári talpmasszázzsal pihente ki az izgalmakat, én internetezéssel. Hátizsákjainkat a hotelben felkapva még elbúcsúztunk az East@West Cafe-tól, ahol annyi kellemes órát töltöttünk és jó sok pénzt költöttünk az elmúlt néhány napban. A Xi Jie egyre sűrűsödő délutáni forgatagában elverekedtük magunkat az utazási irodáig, majd ettünk egy búcsú-polipot kedvenc triciklis pecsenyesütőnknél. Megfordult a fejemben, hogy talán nem kellene ennyire tesztelnem bélrendszerem ellenálló képességét piaci és utcai koszttal egy éjszakai buszozás előtt. A minibusz jó sokat késett, és meglepetésünkre nem a buszpályaudvarra, hanem a külvárosba vitt minket, ahol egy másik irodában kellett várnunk a Makaóba tartó éjszakai buszra. Ami késett. Nem is keveset. Megnyugtattak, hogy tartják mobiltelefonon keresztül a kapcsolatot a buszsofőrrel, de ettől csak idegesebbek lettünk. Ezek szerint nem Yangshou a busz kiinduló pontja, hanem valahonnan távolról érkezik, túlzsúfolva, fáradt sofőrökkel. Közben besötétedett, és az eső is eleredt, borongós hangulatunk tökéletes aláfestőjeként. Az utazási irodában közben megvacsoráztak, majd kártyázni kezdtek, ügyet sem vetve az úttesten felelőtlenül fel-alá rohangáló kölyökkutyáikra (csak reménykedni tudtunk, hogy nem elfogyasztásra szánták őket). Végül aztán ½ 9 körül (eredetileg 7 órás indulásról volt szó) visszaszállítottak a minibuszba, és egy közeli benzinkúthoz hajtottunk. Egy párás ablaküvegű buszhoz vezettek minket, ahonnan elgyötört arcú kínaiak szálltak le kinyújtózkodni. A rossz ómen csak felvezető volt a még szörnyűbb valósághoz. A buszon három sorban keskeny emeletes ágyak futottak végig, és az áporodott emberszagból, no meg a kaotikus rendetlenségből ítélve már jó régen úton lehettek. Az ajtóban kaptunk egy nylonzsákot a cipőinknek, és az utaskísérő a busz hátuljába vezetett minket. Nem volt egyszerű az előre(hátra)jutás a szűk folyosón (kezünkben a bakancsos zsákkal és a kis hátizsákkal), különösen, hogy a vége felé már a folyosón is feküdtek emberek. Két felső ágyat kaptunk leghátul, ami legalább arra jó volt, hogy kézicsomagunkat be tudtuk tenni a fejtámla mögé. Mert egyébként semmi rakodóhely nem volt, csak a lábrésznél egy cipőtartó. A többiek látszólag csomagjaikkal osztották meg a szűk ágyakat, bár olyat is láttunk, hogy anya és gyermeke nyomorgott az egy felnőttnek bőven kicsi fekhelyen. Klári magába roskadva feküdt az ágyikóján, én még leszálltam pisilni, mielőtt nekivágunk a pokoli útnak. A balettozás az emberfejek, kezek és csomagok között már jóval könnyebben ment, mint idefelé, csomag nélkül voltam, és a terep is ismerős volt. Amikor közeledtem az „ágyam” felé, láttam, hogy egy helyi lakos igen csak kényelmesen bevackolta magát a helyemre. Klári próbálta neki megmagyarázni, hogy rossz helyen jár, én is hiába próbáltam egyre ingerültebben kipenderíteni éjszakai menedékhelyemről, végül az utaskísérő a segítségünkre sietett. A férfi méltatlankodva kászálódott le a helyemről, és duzzogva lefeküdt a folyosóra. Később összeraktuk a sztorit, valószínűleg az én helyemen feküdt Yangshuo-ig, de a fehér ember megjelenése megfosztotta privilégizált ágyától. Na, ő sem lesz a haverom. Kicsit sajnáltam, de annyira azért nem, hogy én feküdjek a helyére a mocsokba. Elindultunk. Öt perc múlva Klári komoly arccal hozzám fordult, és szokatlanul higgadtan, de annál vészjóslóbban ennyit mondott: „Én ezt nem fogom kibírni”. Azzal próbáltam vigasztalni, amivel magamat is szoktam az ilyen helyzetekben: később milyen jó sztori lesz. Próbáltunk olvasásba temetkezni, de öt perc múlva leoltották a villanyt. Így maradt az iPod, a zötykölődés, az éber forgolódás a kemény, minden dimenziójában kicsi, fröccsöntött műanyag ágyon. Azt félálomban is meg tudtam állapítani, hogy sofőrünk megy, mint a meszes, fittyet hányva közlekedési szabályoknak, kivilágítatlan járműveknek. Legalább robosztus járműben utazunk, talán van esélyünk a túlélésre.

Marrakesh 2009. november 11. – 16.

 

 

Marrakesh. Ezzel a hangzatos névvel akár egy koktél is lehetne, ehelyett egy hajdani birodalmi főváros, egyben Marokkó névadója (jelentése: az „Isten földje”). Ezer éve áll Nyugat Afrika és az arab világ között félúton, egy kicsit úgy, mint Magyarország Kelet és Nyugat között. Történelme is hasonlóképpen megtépázott: kapott hideget-meleget mindkét oldalról, de sikerült megőriznie identitását és sokszínű kultúráját. A Vörös Város a hippik útinaplójába is gyakran bekerült, őket is vonzotta a berber, arab, afrikai és ibériai kultúra színes egyvelege (meg persze az olcsó hasis). Tizenkét évvel ezelőtt mamámmal hátizsákoztunk Marokkóban, akkor egy szebb napokat látott busszal zötykölődtünk ide Er Rachidiából, át az Atlasz hajmeresztően kanyargós hegyi útjain. Most öregesen, repülővel érkeztem.

A londoni nedves, késő ősz után nagyon jól esett Marrakesh balzsamosan meleg levegője és lehet, hogy képzelődtem, de már a repülőgépből kilépve éreztem a római kömény illatát. A belépés kellemetlen velejárói – határőrök, bank és taxisofőrökkel való heves alkudozás – után megkönnyebbülve léptünk be az olcsó londoni szálló árában mért 5 csillagos szálloda pazar előterébe. (Önszántunkból nem laktunk még ilyen szállodában, de nem tudtunk ellenállni a lastminute.com kecsegtető ajánlatának). Egy londiner ellentmondást nem tűrően magáévá tette a csomagunkat, majd néhány perces kínos várakozás következett az üres recepciós pultnál. Az élelmes bőröndös fiú  sietett a segítségünkre, elkérte az útlevelünket, adott két kitöltendő űrlapot, majd a foglalás alapján kikereste a nekünk kijelölt szobát és hamarosan a kezünkben volt a szobakulcs, azaz mágneskártya. Eddigre előkerült a recepciós is, de szemmel láthatólag elégedett volt a fiú munkájával, így elfoglalhattuk a szobánkat. Vajon Európában is lehet a londinernél becsekkolni egy ötcsillagos szállodában?

Szobánk természetesen pazar volt, belső kertre és úszómedencére néző, szükséglakás méretű erkéllyel, mozaikcsempével burkolt fürdőszobával, és egy négytagú család befogadására is alkalmas méretű ággyal. De nem azért jöttünk Marrakeshbe, hogy a szállodai szobában gyönyörködjünk (nekem ugyan jó lett volna egy, Klári szigorú tisztasági törvényének éppen (vagy sehogy sem) megfelelő garniszálló), így hát hamar taxiba vágtuk magunkat. A Gueliz negyed (ville nouvelle, azaz új város) széles sugárútjain suhantunk közepesen kaotikus forgalomban, lovaskocsik, robogók, lerobbant buszok és luxusterepjárók között. Áthaladva a vöröses színű városfal számos kapujának egyikén (Bab Jdid), megpillantottuk a város szimbólumának számító Koutoubia („könyvkereskedő”) mecsetet. A mór építészet 12. században épült remekművét annak idején könyvkereskedők pavilonjai vették körül, innen kapta a nevét. A csaknem 70 méter magas, kivilágított minaret világítótoronyként jelezte, hogy már közel járunk Marrakesh szívéhez. (Sajnos a legtöbb marokkói mecsethez hasonlóan hitetleneknek ide is tilos a belépés, így többnyire csak taxikból Allah házaiban) Innen már csak néhány kőhajításnyira volt első úticélunk, a Djemaa el Fna.

Marrakeshben megtalálható a valamennyire is magukra adó marokkói városok összes tereptárgya, kőfallal körbevett zegzugos medina, kasbah (fellegvár), paloták, mecsetek. Van viszont itt valami, ami kiemeli a többiek közül: a Djemaa el Fnaa, szabad fordításban a Lefejezettek tere. A tér baljós neve onnan ered, hogy ezer évvel ezelőtt itt állították ki elrettentésül a kivégzett bűnözők fejét. Az erősen népnevelő szokás később feledésbe merült, de a tér megmaradt a szaharai karavánok fontos pihenőhelyének, ahol egyben hatalmas piac is működött: arany, só, fűszerek, cukor és rabszolgák cseréltek itt gazdát évszázadokig. Mára már nincsenek se karavánok, se levágott fejek, de megmaradt a teret születése óta benépesítő színes emberkavalkád. A kígyóbűvölők, mesemondók, gnaoua zenészek, kéregetők, henna tetoválók, színes pompomos vízárusok, tolvajok és amatőr fogorvosok úgy teszik a dolgukat, mintha megállt volna az idő. Napközben csendesebb képét mutatja a tér, egész jól el lehet lavírozni a tömegben a fuvarra váró lovas kocsik és a frissen facsart narancslét, mindenféle olajos magvakat, valamint szárított gyümölcsöket árusító kordék között. Napnyugtakor azonban hirtelen felpezsdül a tér, köszönhetően a semmiből hirtelen felhúzott vagy száz étkezdének, melyek füstje kilométerekre ellátszik. Igen széles a választék, van itt egészben főzött birkafej, kondérban fűszeres lében rotyogó csiga (láthatóan a franciák nagy kedvence), valamint hétköznapibb ételek is, mint kuszkusz és tagine. A kuszkusz ugyanaz Észak- Afrikának, mint a rizs a Távol-Keletnek. A belisztezett búzadarából sok helyen ma is kézzel sodort gömböcök (a szó jelentése: „jól megsodort”) gyakorlatilag megkerülhetetlenek a régió konyhájában, nem mintha érdemes lenne tartózkodni tőle. A tagine pedig egy cserépedénynek a neve, melynek csúcsos fedője alatt elképesztően sok minden érhet össze utánozhatatlanul ízletes raguvá. Mi általában maradtunk a zöldséges tagine-nél, sütőtökös kuszkusszal, olajbogyóval, füstölt padlizsánnal, kenyérrel és csiliszósszal. Első este a sok egyforma kínálatú kifőzde közül végül is azt választottuk, ahol a húsz év körüli felhajtó fiú származásunkat hallva Puskást kezdte emlegetni. Egyetlen este nem ettünk a téren, amikor is elmentünk a patináns Al Fassia étterembe, ahol fejedelmi körülmények között, európai árakon végigkóstoltunk mindenféle finomságot – többek között a bastillát, egy porcukorral és fahéjjal leszórt, ropogós, galambhúsos raguval töltött pitét, az egyik legkülönösebb, legpazarabb ízű ételt, amit valaha kóstoltunk. Másnap aztán jött is a gyomorrontás, ennyit az előkelő éttermek biztonságáról. Alapszabály: forgalmas utcai kajáldában kell enni, ott semminek nincs ideje megromlani.

 

A Djemaa el Fna-t határoló boltok, éttermek, mecsetek között keskeny utcákon, kapukon keresztül egy varázslatos világba, a medinába léphetünk be. A modern arab nyelvben medina várost jelent, aminek némi köze lehet ahhoz, hogy annak idején Mohammed Medina városából kezdte el hirdetni Allah igéjét (miután Mekkából elűzték). A fallal körülvett medinák Marokkótól Szíriáig nagyjából azonos felépítésűek. A központi elhelyezkedésű mecsettől kiinduló szuk (piac) mesterségek szerint felosztott negyedekre tagozódott. A mecset közelében a legelőkelőbb árucikkekkel (kelmék, parfüm, arany) kereskedők kaptak helyet, míg a bűzös és koszos mesterségek (pl. bőrcserzés) művelőit a perifériákra száműzték – szigorúan az uralkodó széliránnyal szemben. A legtöbb kereskedő és mesterember a üzlethelysége fölött lakott, de azért a piacon túl tekintélyes méretű lakónegyedek kezdődtek, néhol elképzelhetetlenül szűk utcákkal. Manapság már nem ilyen éles a mesterségbeli elkülönülés, sok szakma eltűnt a történelem süllyesztőjében, mások marginalizálódtak és a megüresedett helyeket turistákat megcélzó boltok foglalták el. Egyvalami azonban megmaradt a medinában: az időutazás érzése. A motorizációra csak egy-egy kósza robogó emlékeztet, inkább a szamaras kordék és a kiabáló emberek által húzott taligák uralkodnak. A medina illata egyedi és utánozhatatlan, légies fűszerek és illóolajok keverednek az ember, a sülő hús és a bomló szemét kipárolgásaival. A fehér kaftánok és a nőket leplező kendők közé ugyan egyre több farmernadrág és póló vegyül, a tömeg mégis időtlenül hömpölyög a réztálak, bőrtáskák, parfümök és birkafejek között. Mert itt mindent lehet kapni, amit pedig nem, azért meg szalajtanak egy fiút, és egy mentatea mellett meg lehet várni, amíg visszaér. A marrakesh-i boltosok jóval rámenősebbek szír társaiknál, de egyiptomi kollégáikhoz képest kezes bárányok. Itt még azért meg lehet állni egy boltnál anélkül, hogy nagyon kényelmetlenül érezné magát az ember, ha mégsem vesz semmit. Az irányárakon is érződik a turizmus hatása: szemrebbenés nélkül mondják be a reális ár sokszorosát. A földrajzi elhelyezkedés is sokat számít: a Djema el Fnaa-tól távolodva egyre barátibbak az árak és a szívélyesség is egyre őszintébb. Egyszer hagytuk magunkat eltévedni a medinában (kötelező program), és sötétedés után a turisták zajától távol, egy autószerelő műhelyekkel telezsúfolt zsákutcában találtuk magunkat. Az itt dolgozók voltak messze a legbarátságosabb emberek, akikkel itt találkoztunk.

A lakónegyedek kevésbé zsúfoltak, itt csak az utcán rohangáló gyerekek ricsaja töri meg a kaftánok és kendők suhogását. A péktől hazafelé siető csadoros asszonyokon és a sámlikon teázó férfiakon kívül nem sok látnivaló van, de magával ragadó az időtlen hangulat. A szebb napokat látott házak között néhol szépen felújított udvarházak, rijad-ok. tűnnek ki a sorból. Ezeket általában külföldiek vásárolták meg (többnyire franciák), és legtöbbször családias hangulatú vendégházként üzemelnek. (Igazából nekünk is egy ilyen rijadban kellett volna megszállnunk, nem egy lélektelen szállodában). Egyes gazdag francia nyugdíjasok pedig nyaralóként tartanak fenn egy rijad-ot, ahova telente elmenekülnek a kontinentális tél elől. A Kelet romantikáját hajhászva azért nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy másoknak ez a szürke valóság. A medina gyatrán közművesített házaiba gyakran igen tekintélyes méretű családok zsúfolódnak be, és a néhol nyitva maradt bejárati ajtókon belesve kicsi, sötét és zsúfolt nappalikat láthatunk, ahol nem szívesen ülnénk le híradót nézni egy hosszú munkanap után. A legtöbben kiköltöznének a medinából, ha megtehetnék, míg az európaiak inkább beköltöznének. Hiába, az ember mindig mást akar, mint amije van.

 

A város felfedezését talán legjobb a „kályhától”, a Djemaa el Fna-tól kezdeni. Észak felé elindulva a szuk fő ütőerén (Souk Semmarine, majd Souk el khebil, végül Souk Chaaria) nem nagyon lehet eltévedni, de azért megéri néhány óvatos kitérőt tenni. Például a Place de Éspices (Fűszerek tere) felé, ahol a fűszerek mellett egészen a 20. század elejéig rabszolgapiac is működött. A főcsapásra visszatérve és kitartóan észak felé haladva előbb utóbb a Place de Ben Youssef-re lyukadunk ki, ahol kapásból három nevezetesség is található.

A Koubba el Baroudiyn egy márványból és homokkőből épült szentély, az egyetlen mementója az Almoravid dinasztia korszakának (11. – 12. század). A többi épületet az utánuk következő Almohad uralkodók földig rombolták. A Koubba dómja az évszázados feltöltés és feltöltődés következtében mára már a földfelszínnel egy szintre került, így lépcsők vezetnek le a szentély bejáratához. A kétszintes, egyszerű épület jelentősége a kora mellett az építészeti motívumokban rejlik, az itt megfigyelhető csipkés oromzatok, kulcslyuk boltívek és a dóm mennyezetének faragásai visszaköszönnek a rákövetkező 800 év mór-hispán épületeiben.

A Koubba tőszomszédságában kapott helyet a Marrakesh múzeum, Mehdi Mnebhi hajdani rezidenciájában. A 19. századi államférfi a kincstárból finanszírozott extravagáns életviteléről lett híres, aminek eredményeként az ország romlásba, illetve kolonizációba sodródott. A múzeum halljában egy rézcsillár vonja magára a figyelmet, impozáns méretéről sokat elárul, hogy súlya 1200 kilogramm. A nem túl izgalmas érmék és iszlám kalligráfiák mellett kiemelkedtek az időszakos kiállítás festményei, a kortárs marrakeshi művészek alkotásai közül nem egyet szívesen láttunk volna nappalink falán.

A tér harmadik nevezetessége az ország legnagyobb iszlám teológiai iskolája, a Ben Youssef medrasz. A szerény külső nem igen készíti fel a látogatót arra, ami odabent várja. A belső udvarra belépve óhatatlanul is belegondol az ember, régebben mennyire sokat adtak a részletekre. Ugyanis a kétszintes épület „gangján” minden elképzelhető felületet cédrusfa- és kőfaragások, illetve mozaikcsempék díszítenek. Az iszlám előírásainak megfelelően élőlényeket nem lehet ábrázolni, így itt is a növényi és geometriai minták uralkodnak. Az emeleti szobák közül kettőt berendeztek korabeli kellékekkel, modellezve két képzeletbeli - egy vidékről jött szegény és egy városi gazdag – diák életterét.

A Place de Ben Youssef-től keletre található a bőrcserzők negyede, amit nem könnyű megtalálni, mi is egy önjelölt berber segítségével bukkantunk rá. Annyira hajtogatta, hogy ő nem idegenvezető, hogy rögtön tudtuk, pénzt fog kérni. Kanyarogtunk ide-oda a szűk utcákon, majd egy romosabb részhez értünk. Itt a lerombolt házak helyén építették ki a bőrök cserzésére szolgáló betonteknőket. Újdonsült barátunk lepasszolt minket a „testvérének” – ezt az állítást fenntartásokkal kezeltem, mert az arab világban ezt a rokoni kapcsolatot kicsit lazábban értelmezik, mint minálunk. Kaptunk két kis csokor mentát, amit először nem tudtunk mire vélni, aztán kiderült, hogy ezt az orrunk alá kell tartani, hogy semlegesítsük a bűzt. Mert abban persze nem volt hiány, köszönhetően a betonplatókra kiterített több tucat állatbőrnek és a szétdobált szemétnek. Röpke tárlatvezetést követően betessékeltek minket egy ajtón, ami csodák-csodájára egy szőnyegboltot rejtett. Itt egy újabb „testvér” üdvözölt, mentateával kínált, majd kezdetét vette az arab világ jellegzetes, jól ismert szertartása. Először is megtudtuk, hogy mekkora szerencsénk van, hogy idevezérelt bennünket a sors (Allah), hiszen másnap már be is zárják a boltot, hogy állataikat a téli legelőre tereljék (ez még akár igaz is lehetett). Egy segéd villámgyorsan vagy húsz szőnyeget gördített a lábunk elé, és megismerkedhettünk a díszítésekben rejlő berber szimbolikával. Igyekeztünk hanyagul érdeklődni a portéka iránt, de az egyik szerényen díszített, narancssárgás színű szőnyeg igencsak megnyerte a tetszésünket. Rövid alkudozás kezdődött, végül a nevetségesen magas ár harmadáért elvihettük, de valószínűleg így is ráfizettünk, mert kimaradt a „gyermekeim szájától kell a falatot elvonnom, ha ennyiért odaadom” című műsorszám. Újdonsült csomagunkkal hirtelen az utcán találtuk magunkat, ahol berber idegenvezető barátunk már tartotta is a markát (kéretlen) szolgálataiért.

Ha már a berbereknél tartunk, ők Észak-Afrikának a Nílustól nyugatra eső részének őshonos lakói. (Nem összetévesztendők a szintén nomád, de az arab etnikai csoporthoz tartozó beduinokkal.) Sok törzs tartozik a berber „nemzetség”-hez, például Mali, Niger és Algéria sivatagi nomádjai, a tuaregek is. Az arab hódítás erőteljes asszimilációhoz vezetett, ma főleg Marokkóban élnek még nyelvüket és identitásukat is őrző berberek. Azt hiszem, itt illik megemlékeznem korunk legismertebb, algériai származású berberéről, a világ valaha volt egyik legjobb középpályásáról: Zinedine Zidane-ról.

A medina déli részén is sok a látnivaló, ezek közül kiemelkedik két hajdani királyi rezidencia:

a Bahia és a Badi palota. A kettő között található a mellah, a zsidónegyed. Ez távolról sem egyedi elhelyezkedés, a mellahok a marokkói medinákban biztonsági szempontból – és tetemes védelmi adó fejében – általában a királyi rezidenciák közelében épültek meg. A berber zsidók annak idején jóval kiváltságosabb helyzetben voltak európai társaiknál, kereskedhettek például sóval és cukorral, mely árucikkek fontossága az aranyéval vetekedett (innen ered az elnevezés is, mellah=só). Mára már csak elvétve lehet felfedezni egy-egy Dávid csillagot, a marrakeshi zsidók többsége Casablancába vagy Franciaországba költözött.

A Bahia („gyönyörű”) palota marokkói mércével mérve igen csak fiatal, a 19. század végére készült el. 150 szobájának csak töredéke áll nyitva a látogatók előtt, és a bútoroknak is rég lába kélt, de azért lehet látni, hogy a díszítésen évtizedekig dolgoztak az ország legjelentősebb művészei. Zöldellő belső udvarokon és pazarul díszített szobákon vezet a nyilakkal irányított látogatás, bepillantást nyújtva az Alavita dinasztia fényűző világába.

A Badi palotát Mansour szultán építtette a 16. században, és az épületnek csak 65 év adatott meg, hogy teljes pompájában tündökölhessen. Akkor ugyanis dinasztiaváltás történt (Szádik mentek, Alaviták jöttek) és a hatalomra kerülő Ismail Moulay szultán az akkori marokkói szokásoknak megfelelően kövekig lecsupaszította a palotát. A mozdítható elemek (csempék, selymeket, Kínából importált bútorok) aztán az új fővárosban, Meknesben épülő palotáját díszítették. A Badi palotából így jószerivel csak a külső falak és a belső udvar legendás süllyesztett kertjei maradtak meg. Mégis, ez a palota ragadott meg legjobban (legutóbbi látogatásomból is csak erre emlékezetem tisztán). Talán a gyümölcsöktől roskadozó narancsfák, vagy az impozáns méretű omladozó falak tetején fészkelő számtalan gólya miatt. Meg voltunk róla győződve, hogy némelyik kele Magyarországról jött ide telelni. Ezeket a gólyákat esténként is megfigyeltük, hiszen a palota melletti Place de Ferblantiers-n találtuk meg éjjeli menedékhelyünket, a Kosybart. A japán buddhista és berber díszítőelemek kellemes egyvelegét felvonultató étterem és bár akár Párizsban vagy New Yorkban is megállná a helyét. A háromszintes létesítményt egy régi, belső „körgangos” udvarházban alakították ki, a középső üres teret egy, a szinteket átívelő hatalmas rézcsillár uralja. A földszinten kényelmes zugokban lehet iszogatni, míg a középső szinten vacsorát szolgálnak föl, de a fő attrakció a tetőterasz. Itt gyertyafény mellett párnarengeteggel megpuhított kecses nádfoteleken és kanapékon lehet áldozni a kitűnő marokkói borok oltárán. Közben kellemes Buddha Bar festi alá a gólyasziluettek neszezését a közeli félhomályban, míg a távolban a Djemaa el Fna kifőzdéinek felszálló füstje jelzi, hogy az estének még távolról sincs vége.

 

Marrakeshben könnyen el lehetett volna tölteni négy napot, de mi szokás szerint nem bírtunk magunkkal, és két egynapos túrára is befizettünk. Az Ourika völggyel kezdtük, ami a helyiek körében is nagyon népszerű hétvégi program. A várost elhagyva olívaültetvények között suhant főleg amerikaiakkal megtöltött mikrobuszunk, a párás horizonton kivehetők voltak az Atlasz hófödte csúcsai. Egy óra múlva megálltunk egy berber családnál. A hegyoldalba épült házhoz tartozó piciny kert minden volt, csak vízszintes nem, így érthetőnek tűnt, hogy a haszonállatoknak az egyik szobában alakítottak ki lakhelyet. Körbevezettek a lakóhelységeken, majd megvendégeltek a remek kilátással büszkélkedő nappalijukban. Friss, kemencében sült kenyér, méz, kecskevaj és argan olaj került az asztalra. A Marokkón kívül csak Mexikóban termő argan cserje olaja amolyan nemzeti kincs. Az olívaolajhoz hasonló sokoldalú kulináris felhasználása mellett széleskörű gyógyhatása is van, a medinában külön boltokban árulják az argan olaj alapú készítményeket, amik szinte minden elképzelhető nyavalyára gyógyírt jelentenek. (Pikkelysömörben szenvedő barátunk regéket zengett az erre a célra ajánlott kenőcsről.) A tízórai után bevetettük magunkat a meredek, vöröses színű hegyvonulatok közé beékelődő Ourika folyó völgyében. A falvak hegyoldalba felkapaszkodó és beolvadó vörös agyagtéglás házai közé csúf betonkockák is ékelődtek, jelezve az elkerülhetetlen és nem mindig előremutató fejlődést. Egy szuvenírboltokkal és folyóparti éttermekkel feldúsított faluban parkoltunk le. A közeli vízesés megtekintéséhez először nem akartunk idegenvezetőt fogadni, de hamar rájöttünk, hogy a gyakorlatilag jelöletlen ösvényt magunktól nem fogjuk megtalálni. Egy magas berber fiú szolgálatait vettük igénybe, aki társaival együtt hamar kivezetett minket a faluból. Egy idősebb amerikai házaspár miatt csoportunk elég lassan kapaszkodott felfelé a sziklák között, de így legalább több időnk maradt a tájban gyönyörködni. A szerény vízesés medencéjében kalandvágyóbb franciák meg is fürödtek, de mi nem így készültünk. Idegenvezetőnk egy másik útvonalat javasolt a faluba való visszatérésre, és mellékesen megemlítette, hogy lesz egy kis mászás is. Azt azonban nem fejtette ki bővebben, hogy ezt egy kétméteres, csaknem függőleges, fogózkodó nélküli nedves sziklafalon kell előadni. Két berber srác a fizikai törvényeit meghazudtolva felkúszott a síkos falon és fentről húzta fel a csoport tagjait egyenként, míg idegenvezetőnk alulról tolta az ülepeket. A nyugdíjas amerikaiakat is pillanatok alatt átsegítették az akadályon, míg a többi amerikai azon morfondírozott, hogy ezt a mutatványt vajon fedezi-e a biztosításuk. A faluhoz visszaérve vezetőnk betessékelt minket az egyik folyóparti vendéglőbe (valószínűleg a „testvéréé” volt), ahol megpihentünk egy erősen közepes zöldséges tagine társaságában, miközben a legelőről hazatérő kecskenyájak keltek át az igencsak leapadt Ourika folyón.

Másik egynapos túránk nem indult zökkenőmentesen, Marrakesht elhagyva kiderült, hogy a nagy kavarodásban rossz minibuszra ültettek minket és (ismét) az Ourika völgy felé tartunk. Némi szervezést követően egy benzinkútnál átültünk a helyes minibuszba és elindultunk Essaouira felé. A három órás, egyhangú sivatagi tájon át vezető út monotonitását csak egy üzemlátogatás törte meg. Itt megismerkedhettünk az argan olaj feldolgozásának menetével, majd jól nem vettünk semmit a méregdrága boltban – a medinában kevésbé igényes csomagolásban feleennyiért megkaptuk ezeket a kenőcsöket és szappanokat. Dél körül érkeztünk meg Essaouirába, és mindössze négy órát kaptunk a bájos kikötőváros felfedezésére. Itt már a föníciaiak is kikötőt alapítottak, ami igencsak virágzott az ókorban, köszönhetően a Murex nemzetségbe tartozó bíborcsigáknak. Ezen puhatestűek tömegesen fizettek életükkel a testükből előállított becses bíborlila színű festékért, aminek értéke Arisztotelész leírása szerint akár az arany hússzorosa is lehetett. Nem csoda, hogy az ókori Rómában a bíborlila színű, többszöri mosástól sem fakuló ruházat a legmagasabb rangú előkelők kiváltsága volt. A legenda szerint a világtörténelem első divat indítékú gyilkossága is ehhez a színhez köthető, a Marokkó helyét annak idején elfoglaló független berber királyság Ptolemaiosz nevű uralkodóját Caligula megölette, mert tiltott színű tógát merészelt viselni. A szín Róma bukása után is a hatalom szinonímája maradt, gondoljunk csak a bíborosokra és a püspöklilára. A középkorban a város évszázadokon szolgált biztonságos kikötőként és háttérbázisként a Zöldfoki szigetek és az Egyenlítő felé induló hajóknak. Rövid portugál fennhatóságot követően marokkói uralkodócsaládok fennhatósága alá került, és az északi Agadir előretörésével fokozatosan jelentéktelenségbe süllyedt. Mai formáját a 18. század végén nyerte el, köszönhetően egy francia építésznek, aki addigra már széleskörű tapasztalatra tett szert a breton kikötővárosok tervezésében. A megrendelő szultán annyira elégedett volt az eredménnyel, hogy Essaouira, azaz „jól megtervezett” névre keresztelte át a kikötőt. Az álmos kisváros a 20. században két jelentős látogatónak a hatására került fel újra az utazók térképére. 1951-ben Orson Welles itt forgatta Othello című filmjét, amiért a város olyan hálás volt, hogy a medina melletti főteret róla nevezték el. Az 1960-as években pedig a hippik zászlóshajójaként maga Jimi Hendrix látogatott el ide, megvilágosodást (és elködösülést) keresve.

A már említett Place Orson Welles-ről kezdtük látogatásunkat. Egy miniatűr cukrászdában feltankoltunk az isteni arab süteményekből, amelyekből szinte kifolyt a mézből és különböző magokból (mandula, pisztácia, minden földi jó) álló töltelék, majd szinte utcáról utcára végigjártuk a fallal körbevett medinát, hiszen alig néhány száz méter hosszú volt. Fűszerek, rohadó hal és a tenger illata keveredett levegőben. Romosabb és felcicomázott házak, szélesebb főutak és intrikát sejtető sikátorok váltakoztak egymással, lépten-nyomon rengeteg macskával és kutyával. Vettünk néhány apróságot, aztán a tengerparti sütödék felé vettük utunkat. Itt a halászhajók aznapi fogásából lehet válogatni, az étlapot a jégágyra kihelyezett halak és rákok helyettesítik. Csak rá kell bökni valamire, megalkudni (Marokkóban vagyunk!), aztán tíz perc múlva már érkezik a faszénparázson sült finomság, baguettel, salátával. A mennyei ebédet a közeli narancslé árusnál öblítettük le, majd a városfal tenger felé néző bástyáján ültünk le sziesztázni. Hosszan néztük a vastag falakat dübörögve ostromló többméteres hullámokat és azon tanakodtunk, hogy vajon az óceán mely távoli feléből utaztak idáig a vad tarajok, hiszen aznap Essaouirában egyáltalán nem fújt a szél. Jól esett egy pillanatra megállni, és a természetben gyönyörködni. Manapság már egyre kevésbé van ideje és késztetése az embernek ilyenekre, pedig ez is kell a léleknek, nem csak a folytonos stimuláció. Átsétáltunk még a kikötőhöz, ahol annak idején a Timbuktuból érkező karavánok mesés kincseit rakodták át tengerjáró hajókra. Most éppen a halászhajókat készítették fel a másnapra, ennek jegyében kidobálták az aznapi fogás melléktermékeit a hajó mellé, több száz vijjogó sirály nagy örömére. Az egyik hajóról egy rozoga mentőcsónakot emeltek le éppen, kizárólag puszta emberi erő segítségével. A halászbárkák mellett szorosan egymás mellett számtalan azúrkék halászcsónak ringatózott a vízen. Micsoda tumultus lehet itt reggel, amikor mind nekivágnak a tengernek!

Búcsúzóul még felmentünk a kikötő melletti móló erődítményébe. Ezért fizetni kellett, de a kilátás miatt meg tudtuk érteni: az őrjöngő hullámok látványa a képeslapokról is rendszeresen visszaköszönt. Egy ideig vártuk, hátha felbukkan a horizonton a közeledő Othelló hajója, aztán sajnos indulnunk kellett a minibuszhoz. Maradtunk volna még, hogy megnézzük, ahogy a turistahordák távozásával a város megmutatja igazi arcát.

 

Sötét volt már, mire Marrakeshbe visszaértünk. Ráadásul az utolsó esténk. A Djemaa el Fna-n elköltöttük búcsúvacsoránkat, majd a bazárban gyorsan megalkudtunk még néhány csecsebecsére. Ezek után elkezdtünk borbélyt keresni. Egy puccos szalonból hamar kifordultam az ár hallatán, végül egy tisztességben megőszült borbély muzeális műhelyét választottam. A mester legalább pengével borotvált (sajnos nem nyílt pengével), miközben a segédje a háttérben focimeccset nézett egy sistergő televíziókészüléken. Hamarosan azonban neki is dolga akadt, egy másik turista is kedvet kapott borotváláshoz, látván, hogy én milyen jól szórakozom. Sima arcbőrrel tértem vissza a Djemaa el Fnaa-ra, hogy egy emeleti kávézó teraszáról mentatea mellett még egyszer lenézzünk a varázslatos térre. A sűrű, ínycsiklandó füstben, a nyüzsgésben és a zenefoszlányokban a város ezeréves történelme koncentrálódott. Valahol a távolban felhangzott a müezzin, és a gerincemből ismerős, kellemes bizsergés indult el. Itthon vagyok.

Április 7. Kedd                        Yangshuo

 

Már előző este összecsomagoltunk és a reptéri taxit is megrendeltük mára. Indulás előtt még leugrottam az East&West Cafe-ba egy búcsú tésztalevesre, meg hogy netezzek egy kicsit. Kellemetlen meglepetés ért, és nem a leves terén. Kaptam az utazási irodától (CITS) egy e- mailt, hogy tibeti engedélyünk csak öt nap múlva lesz kész. Ehhez képest múlt pénteken még azt mondták nekem, hogy megvan az engedély és a vonatjegy is szerda estére, azaz másnapra.

Nemsokára indult volna gépünk Xinjing-be, így gyorsan kellett döntenünk. Az északi fekvésű városba ugyanis csak azért mentünk volna, hogy akklimatizálódjunk 2200 méter magasan, mielőtt felszállunk a Föld legmagasabban futó vasúti járatára. (A Xinjing-ből Lhasza-ba tartó vonat néhol 5000 méter feletti magasságban fut, a vasúti kocsikban a repülőgépekhez hasonlóan mesterségesen tartják fent a normális légköri nyomást és oxigénmaszkok is az utasok rendelkezésére állnak). Tibetre kilenc napot szántunk, de az ötnapos késés miatt szűk egy hetünk maradt volna, és ezt nem éreztük elegendőnek. Jó eséllyel csak egyszer jut el az ember Tibetbe, akkor meg kell adni a módját. Ráadásul Shanghai sem fért volna bele. Fájó szívvel tehát, de le kellett mondanunk Tibetről. A CITS hebegett-habogott, próbálta rám kenni az egészet, de aztán kibökték, hogy az egyik alkalmazottjuk elfelejtette leadni a papírjainkat. Ígértek fűt-fát, ingyenes túrát Xinjingben, sőt, hirtelen még az is lehetségesnek tűnt, hogy Lhászában vegyük fel az engedélyeket, holott eddig azt mondták, hogy azért tart ilyen sokáig, mert a papíroknak vissza kell érniük Xinjingbe. Hajthatatlanok maradtunk, különben is elegünk volt ebből a sunyi, sumákoló társaságból. Annak idején több iroda közül választhattunk, és bár nem szívesen tömtük a kommunista diktatúra zsebébe a pénzt (inkább egy magáncéget támogattunk volna), a CITS, a fő állami utazási iroda tűnt a legbiztosabbnak a tibeti engedélyek ügyében. Tévedtünk. Azt mindenesetre megígértem neki, hogy minden fórumon terjeszteni fogom rossz hírüket. Ennek jegyében: ha valaki Kínába vetődik, egy társaságot mindenképpen kerüljön el: a CITS-t. Nehéz lesz, mert a kínai „IBUSZ” mindenhol ott van, de érdemesebb inkább valami jó hírnevű magán utazási irodát választani.

De minden rosszban van valami jó is: előző nap már nagyon el voltunk szontyolodva, hogy itt kell hagynunk ezt a csodálatos helyet, és most kiderült, mégsem kell még búcsúznunk  Yangshuo-tól – bár meglehetősen súlyos árat fizettünk ezért a lehetőségért. Szállodai szobánkból már kijelentkeztünk, de szerencsére volt másik szobájuk a számunkra. Ez ugyan kisebb volt, de egy emelttel feljebb, ráadásul két erkéllyel, melyek közül az egyik a sajátos cserepekkel borított háztetőkre, a másik az utcára nézett, tudtunk is integetni kedvenc pincérnőinknek az East&West Cafe-ban. A délelőttöt egy csatorna-parti wi-fi kávézóban töltöttük, amit már régen kinéztük magunknak. Hangulatos, ám amint az a gyömbértea kortyolgatása közben kiderült, rendkívül büdös (csatornaszagú) helyet választottunk az ücsörgésre. Próbáltunk valami tervet kovácsolni a közeljövőre, hiszen rengeteg napunk felszabadult, és az egész előre gyártott tervünk felborult. Hirtelen nagyon elegünk lett a kínaiakból és elhatároztuk, hogy egy kicsit elhagyjuk az országot, úgy, hogy igazából mégsem hagyjuk el. Mátyás király okos parasztlányának a paradoxona Makaó esetében megállja a helyét: Kínához tartozik, de határának átlépésekor pecsételnek az útlevélbe, és újabb vízum kell a Kínába való visszatéréshez. Délben már egy utazási irodában latolgattuk az odajutás lehetőségeit. A repülő elég drága volt, viszont volt sokkal olcsóbb éjszakai busz („sleeper bus”). Nina és Ant valami hasonlóval jöttek Hong Kong-ból, és igencsak fanyalogtak, de úgy gondoltuk (főleg én, Klári kevésbé), hogy ezt is ki kell próbálni. Megvettük a jegyeket másnap estére, és rögtön be is fizettünk egy délutáni hőlégballonozásra. Ez utóbbi amúgy is kimaradt az elmúlt 3 napból, legalább bepótoljuk.

A nagy izgalomra jól megéheztünk, szerencsére az utazási iroda mellett ott állt kedvenc triciklis utcai sütögetős barátunk, akinél már többször is ettünk. Kínálata és technikája egyszerű volt: chiliben gazdag fűszeres szószban párolt poliplábakat és halszeleteket tűzött fel pálcikára, majd egy forró vaslapon megsütötte őket. A szekszárdi Húsvasaló vendéglőből ismerős technikát alkalmazta, egy vakolólaphoz hasonlító eszközzel hozzápréselte a nyársakat a főzőlaphoz, így a végeredmény egy „laposra” sült, mennyei ízű tengeri saslik lett.

Ebéd után végre rendelőjében találtuk a rejtélyes dr. Li Yu-t. A teljes kivizsgálás a fiatalos doktornőnél órákat vett volna igénybe, így maradtunk a negyedórás állapotfelmérésnél. A vizsgálat igen egyszerű volt, megnézte a nyelvünket és a kötőhártyánkat, majd hosszasan tapintotta a pulzusunkat. Nem talált semmilyen súlyos szervi bajt, de megemlítette esetleges későbbi problémák lehetőségét, melyekre ajánlott is egy teakúrát. Sajnos az egyhavi adag egy hatalmas zsáknyi szárított növényt jelentett, ezt nem nagyon volt kedvünk végigcipelni Kínán, meg be sem fért volna hátizsákunkba.

„Ha lehetőséged van talpmasszázsra, gondolkodás nélkül élj vele” – ez Klári egyik alapelve. Ennek megfelelően be is libbent a rendelővel szembeni szalonba egy másfél órás gyúrásra. Engem valahogy nem vonz ez a tudományos nyomorgatás, így maradtam a sétánál. Az egyik guesthouse falán a következő hirdetés vonzotta magára a tekintetemet: „Conversational English teacher wanted (non-natives are welcome), free food and loding, 15 – 20 hours/week, 4000 – 6000 Y/month”

Tehát a magyarországi minimálbér többszöröséért lehet itt állást kapni nem szakképzett angol tanárként, ingyen szállással és ellátással. Nem csoda, hogy nagyon sok európai, akikkel összefutottunk Kínában, nem igazi turista, hanem az országban él. A budapesti magyar nagykövetségen is egyedül voltam a turistavízum kérelmemmel, mindenki más munkavállalói vízumra várt. Ha ennyit lehet egy ilyen állással keresni, mennyit lehet összeszedni egy jó diplomával, szakképesítéssel? Úgy tűnik, hogy Kína egyre inkább a lehetőségek országa. Később Klárival kicsit eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy fél évre ideköltöznénk. Bejárnék Guilinba dolgozni a kórházban, Klári meg angolt tanítana. Gyönyörű helyen laknánk és tanulhatnánk mindenfélét – akupunktúrát, tai csi-t, kung fu-t, kínai konyhaművészetet. És Klári annyiszor mehetne talpsimire, ahányszor csak akar.

Eljött a hőlégballonozás ideje. Beszálltam az utazási iroda előtt a minibuszba, és máris nem tűnt annyira jó ötletnek ez a program. Amikor a városból kiérve megálltunk a puszta közepén éledező hőlégballonok között, végképp kezdett inamba szállni a bátorság. Talán mégsem nekem való móka egy aprócska kosárban a fellegek közé emelkedni. Egészen 30 éves koromig semmi bajom nem volt a magassággal, mígnem az egri minaret tetején hirtelen valami elpattant bennem. Hamuszürke arccal, szememet a távolba szögezve és falhoz lapulva kúsztam végig a 40 méter magasban húzódó keskeny erkélyen. Azóta folyamatosan próbálom kondicionálni magam, és minden létező magas helyre felmászom, de a helyzet csak nem akar javulni.

Az egyetlen jó hír az volt, hogy nem fogunk a hangos amerikaiakkal egy kosárban utazni (Graham Greene hősét leszámítva, van olyan egyáltalán, hogy csendes amerikai?). Viszont így a legkisebb kosarú szörnyeteget kaptuk egy vasfogú, hórihorgas taiwani pilótával, aki a bemutatkozás után mosolyogva csak annyit mondott: „I am crazy”. Hát ez remek. Az elkövetkező egy órában életünket rábízzuk erre a James Bond filmből szalasztott, bevallása szerint őrült fickóra, meg egy foltozott luftballonra. Mindezt szédítő magasságban.

A gázpalackra erősített szerkezet Süsüt megszégyenítő módon eregette a hatalmas tűzcsóvákat, és a földön ernyedten heverő, hatalmas, színes anyagdarab szép lassan kezdett magához térni. Néhány perc múlva útra készen állt a ballon, és nem volt menekvés, be kellett szállni. A felemelkedésnél le kellett guggolnunk a kosárban, de én ezt egyáltalán nem bántam. Olyannyira nem, hogy így is maradtam, és nagyjából ebben a pozícióban töltöttem az elkövetkező bő egy órát.

Néhány száz méteres magasságot elérve kezdett felszakadozni a mezőny, a velünk csaknem egyidőben elindult hőlégballonok szétszéledtek az éterben. Voltak, akik alacsony magasságon sodródtak tovább, mások meg a fellegek felé törtek. Sajnos mi is az utóbbiakhoz tartoztunk, vasfogú pilótánk büszkén jelezte az újabb és újabb mérföldköveket: 400 méter, 500 méter, 600 méter... Amikor néha ki kimertem nyitni a szememet, mesebeli terepasztal tárult elém. A ködbe vesző több ezer mészkősüveg között a zöld és barna különböző árnyalatait felvonultató aprócska téglalapok jelezték a termőföldeket. A többnyire a hegyek tövében meghúzódó települések egyre jobban belevesztek a tájba, és a végtelen csendet csak kósza szellők zaja és a léggömb anyagának susogása törte meg. Egyre csak mentünk feljebb, az összes többi hőlégballon már csak apró pontnak tűnt alattunk. Úgy látszott, hogy meg sem állunk a sztratoszféráig, ahol már vár minket egy űrrepülőgépben a vasfogú főnöke, az őrült tudós, akinek világuralomra törő terveinek megvalósításához pont ránk van szüksége. Aztán győzött a realitás, egy kilométeres (1000 méter!!!) magasságban megálltunk és élveztük a tájat, meg a végtelen nyugalmat. Mármint Klári meg a pilóta, míg én mély belégzésekkel próbáltam a kitörni készülő pánikrohamot visszatartani. Klári bőszen fotózott, majd kiesett a kosárból igyekezetében, én pedig csodáltam kis feleségem bátorságát, és megpróbáltam a lehetetlent: behunyt szemmel videokamerázni. Ahogy kezdtünk ereszkedni, egyre jobb kedvem lett, és amikor elértük a mészkőképződmények csúcsainak a magasságát, és volt végre viszonyítási alapom, annyira sikerült megemberelnem magam, hogy felálltam a kosárban. Nem lehetett olyan messzire ellátni, mint az iménti, nevetséges magasságban, de sokkal részletgazdagabb lett a táj. A házak gyufaskatulya méretűvé duzzadtak, és megjelentek a hangyaszerű emberek is, biciklisek, vízibivallyal szántó parasztok. A zöldellő karsztkúpok között ismerőst pillantottunk meg, a tegnapelőtt meghódított Hold domb eltéveszthetetlen kőboltívét. Két sziklamászó csüngött le róla, most már el tudom képzelni, hogy micsoda kilátásban gyönyörködhetnek. (Yangshuo környéke amúgy nagyon népszerű ezen extrémsport szerelmesei körében, a városban több hegymászókra specializálódott üzlet és szálloda virágzik). Tovább lebegtünk a dombok között, néha szinte csak karnyújtásnyira voltunk a sziklafaltól. Különös volt belegondolni, hogy a függőleges falba kapaszkodó bokrokat ilyen közelről csak az láthatja, aki idemerészkedik egy óriás léggömbbel. Egyre jobban süllyedtünk, és nyugodtan konstatáltam, hogy a végén még túléljük ezt a kalandot. Próbáltunk egy tisztást keresni a biztonságos landoláshoz, de a fák valahogy csak nem akartak elfogyni. Pilótánk lehervaszthatatlannak tűnő mosolya is eltűnt, mozdulatai egyre feszültebbek lettek, és egyszer csak idegesen intett, hogy kapaszkodjunk erősen. Igen csak közeledtünk az egyik dús lombozatú fa felé, de nem aggódtam, mivel már elég alacsonyan voltunk. Ha a kosárban maradunk, előbb utóbb csak lejutunk valahogy. Erőteljes lombsusogás, majd ágak reccsenése, végül egy zökkenés jelezte, hogy megérkeztünk. Néhány méter magasban himbálóztunk, de szerencsére a hőlégballon nem gabalyodott bele túlságosan a lombkoronába. Pilótánk néhány gyors mozdulattal kiszabadított minket a fogságból, és szépen leereszkedtünk a földre. Halleluja! Egy úttörőnyakkendős kislány tátott szájjal nézte végig landolásunkat, le nem vette volna a szemét a minden képzeletét felülmúló méretű színes léggömbről. Amíg minibuszunkra vártunk, görnyedt öregasszony sétált el mellettünk. Őt nem nagyon érdekelte a látvány, pillantásra sem méltatott minket. Lehetett akár egy múltbéli szellem is, vállán átvetett póznáján hatalmas rőzsekötegeket egyensúlyozott, mint ősei tették évszázadokon át.

Az égi kaland után minden egyes szárazföldi lépésemet megbecsültem. A sok izgalomra jól esett a különlegesen csípős gongbao jidin (csilis-mogyorós csirke), meg a kesudiós garnéla, amit ezúttal egy étterem tetőteraszán költöttünk el. Vacsora után a szuvenírboltok alapos átvizsgálása következett, és megállapítottuk, hogy itt egyszerűen nincs kultúrája az alkudozásnak. Szíriában ritkán mondanak a reális ár kétszeresénél többet és az utána következő alkudozás külön szertartás teázással, teátrális kijelentésekkel („tizenkét gyermekem hal éhen, ha ennyiért odaadom”) és a végén mosolygós kézfogással. Itt viszont kifejezéstelen arccal benyögik az ár ötszörösét(!), és mogorván, faragatlanul reagálnak, ha az ember keményen alkudozni kezd. Azért jó sok mindent összevásároltunk, nekem például selyemalsót és Mao elvtárs propagandaplakátjaival díszített franciakártyát. Az East and West Cafe-ban megint elbúcsúztunk a lányoktól és bizonyos koktélok felett ücsörögve megállapítottuk, hogy végül is nem is olyan nagy baj, hogy nem mentünk el ma reggel. Fájt a szívünk Tibetért, de kár lett volna ezt a napot kihagyni. Mint ahogy bármelyiket, amikor úton van az ember.

 

 

www.hatizsak.com

Mostanában szinte hazajárok Londonba, hiszen szinte az összes jelentős kongresszus és tanfolyam itt van. A sokadik látogatás után egy kicsit már másként tekintek a városra, de még mindig szeretem.

A kórház nagyvonalú tanulmányi büdzséjének köszönhetően a londoni négycsillagos szállodák életébe is bepillantást nyerhettem, most éppen a St. James park-nál szálltunk meg a Crowne Plaza hotelben. Ez is olyan volt, mint az előzőek: lélektelen. Luxusában kissé megkopott, pici szobánk a szemetes konténereknek is otthont adó belső udvarra nézett. A gerincnyomorgatóan puha matracokon már meg sem lepődtünk, ez sajnos általános jelenség Angliában. Némileg kárpótolt az, hogy a St. James park három percre volt gyalog, így napjában többször is tiszteletünket tehettük a park népes élővilágánál. A legöregebb királyi parkot VIII. Henrik alapította és I. Jakab idején még tevék, krokodilok és elefántok is a lakói közé tartoztak. Manapság kacsák ludak, gémek mellett pelikánok és meglehetősen szemtelen mókusok versengenek a turisták kegyeiért és morzsáiért. Amíg én a tanfolyamon koptattam az iskolapadot, Klári igazi londonivá válva háromszor is elment futni a St. James park – Green park – Hyde park útvonalon. Elmondása szerint reggel sokan sportolás keretében közelítik meg munkahelyüket, a biciklisták mellett némelyek futva oldják meg az ingázást. Ami nem is csoda, a metrónál ez csak jobb lehet. Mert – nem feltalálva a spanyolviaszt - a metrón reggel rengetegen vannak. Meg délután is. Meg hétvégén is, amikor egyszerre akár három vonalat is teljesen lezárnak, köztük a turisták számára legpraktikusabb Circle line-t. Azért még mindig szeretem a londoni metrót, kiváló keresztmetszetét adja ennek az őrült olvasztótégelynek. „Mind the gap" szólal meg néha Nagy Testvér fenyegetően a hangszórókból, de ez igazából csak a turisták mulattatására szolgál. Senki nem "mind" semmit, csak megy a maga útján belefeledkezve Times-ba, su-do-ku-ba, vastag paperback regénybe, Ipod-ba, háromszögszendvicsbe, a párjába, a világba.

A turistaköröket előző látogatásaim alatt már többszörösen végigfutottam, így mostanában már nem kerget a tatár, lehet csemegézni. Ez nálunk főleg a piacok bebarangolását jelenti:  Portobello road, Spittalfields, Camden town - ezeket valahogy nem lehet megunni. A Camden Town-ban a Stables market egyébként szépen megújult a tűzvész után, sok új bolt nyílt, de sajnos a kedvenc orientális „raktáráruházunk” megszűnt. A futurisztikus partikellék-bolt, a Cyberdog is kezd veszíteni extravaganciájából, a labirintus-szerű hodályból egy kisebbe költöztek és az eladók sem néztek ki olyan elvetemülten, mint régen – az ütős elektronikus zene maradt.

Bóklászásaink során óhatatlanul érintettük a fő nevezetességeket: Piccadilly Circus (sosem értettem, mit esznek ezen a téren), Big Ben, Trafalgar square, Leicester square, Soho, Covent Garden. Ez utóbbi helyen alig hittünk a szemünknek,: egy gyönyörűen felújított „faros” Ikarus 55 parkolt a téren, Pécset reklámozva. A kínai negyedben az összes boltot felkutattuk a Kínában megkedvelt, szezámmagolaj-alapú „homokos” édességért, de sajnos csalódnunk kellett. A Soho-ban egy igencsak eklektikus könyvesboltban átnéztük a művészeti és építészeti albumok, meg belekukkantunk egy pénisz albumba is (mondom, hogy eklektikus a bolt). Jutott idő a Natural History Museum-ban az év természetfotóinak megtekintésére is, ahol több díjnyertes magyar fotós képei dagaszthatták a keblünket. (Később megtudtuk, hogy Man szigetén is látható lesz a kiállítás, ráadásul ingyen).

Szociális életünkre nem lehetett panasz. Pénteken Toby kollégámnak (aki egy másik kongresszus miatt volt Londonban) mutattuk meg kedvenc kocsmáinkat Kensington-ban. A Churchill Arms-ban kezdtünk, ahol a homlokzat majdnem belefullad a növényekbe, míg a vöröses lámpák fényében úszó belső tér mennyezetét teljesen beborítják a fazekak, korsók és éjjeliedények. A kocsma egyik része thai vendéglővé van átalakítva, itt változik a dekoráció és megint a növények az uralkodóak: a mennyezetről lelógó számtalan cserepes virág dzsungelszerűen borul a világ egyik legjobb konyhájának kedvelői fölé. A thai vacsora elfogyasztása után a közeli Windsor Castle kocsma felé vettük az utunkat, ahol az időjárással dacolva a budapesti romkocsmák hangulatára emlékeztető kerthelységben múlattuk az időt. Szombat este egy indiai étterembe mentünk a Covent Garden közelében, majd vasárnap újabb vendégség következett. Még Man szigetén barátkoztunk össze Gyurival, a miskolci ortopédsebésszel, aki gyerekgyógyász feleségével és iskoláskorú ikerfiaival vágott neki Albionnak. Paddington-ról még háromnegyedórát kellett vonatoznunk Maidenhead-ig, ami bőven az M25-ösön kívül van, így megint csak rádöbbenhettünk, hogy a „Londonban lakni” kifejezés elég sok mindent takarhat. Igazi magyaros vacsora, borozás és a rendszer szidalmazása után este 11 órakor Gyuri feltett minket a vonatra. Egészen a következő megállóig, Slough-ig jutottunk, ahol mindenkit leszállítottak a szerelvényről, mert valaki Ealing Broadway-nál a sínekre ugrott. Az előkerült hivatalos személy sok jóval nem bíztatott minket, legutóbb két hete történt ilyesmi, akkor négy órába telt, mire újra elindulhattak a vonatok. Egy óra elteltével mi néhány utassal már nagyjából le is szerveztünk egy taxit, amikor bemondták, hogy lehet visszaszállni, indul a szerelvény. Egy óra alatt be is döcögtünk Londonba, ahol aztán újabb tömegjelenet következett. Akkor kaphattunk (a vasúttársaság által fizetett) taxit, ha a százas nagyságrendű tömegben találunk még néhány embert, aki hasonló irányba tart. Mindenkinek hangosan kellett kiabálnia a saját úticélját, hogy aztán a hasonlóak egymás közelébe verekedhessék magukat. Nem volt egyszerű, de végül aránylag hamar hazaértünk. Hétfőn este egyik utazásunk során megismert új-zélandi barátainkkal mentünk el egy libanoni étterembe. Két éve nem találkoztunk, de úgy fel tudtuk venni a fonalat, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára. Külön öröm volt, hogy velük is lehetett szidni az angolokat, nemcsak a kelet-európaiakkal. Kedd este egy olasz étteremben zártuk a kulináris kört: thai - indiai – magyar – libanoni – olasz konyha, és másnap mentünk Marokkóba!

Indulásunk napja egyben Remembrance day is volt, november 11.-e. Ez a háborúban elesett katonák emléknapja, az I. világháború végének az évfordulója. (A németek 1918-ban a 11. hónap 11. napján délelőtt 11 órakor írták alá a békeszerződést.) Délelőtt a Westminster apátságnál jártam és láttam, hogy sokan gyülekeznek a 11 órakor kezdődő kétperces néma tisztelgésre. A St James Park felől felbukkant egy szirénázó motoros, majd még egy, végül tőlem egy karnyújtásnyira elsuhant maga a királynő. Meg is kocogtathattam volna a limuzin ablakát, ha nem féltem volna, hogy leszed egy mesterlövész valamelyik háztetőről. Még végignéztem, ahogy II. Erzsébet lila ruhájában elegánsan besétál a Westminster apátságba, majd nemsokára csend borult az utcára, még az autóforgalom is leállt.

 

 

 

www.hatizsak.com

Április 6. Hétfő            Lóngji Titian    

 

 

           

 

Ekkor még azt hittük, hogy ez az utolsó napunk Yangshuo-ban. Számtalan program közül választhattunk (könnyen el lehet tölteni heteket a környéken), mi a Longsheng közeli Sárkánygerinc rizsteraszok (Lóngji Titian) mellett tettük le a voksunkat.

Az alig 100 kilométeres utat a kínai közúti átlagsebességnek megfelelően 3 óra alatt sikerült megtenni. Guilinig még csak kicsit éreztük magunkat életveszélyben, a város után már egyre jobban, a kanyargós hegyi úton pedig nagyon. Az egy hete Peking és Jinshanling között tapasztaltak itt is érvényesek voltak: a csapnivaló sofőrtudás száguldozással társult, és úgy tűnt, a beláthatatlan kanyarban való előzés szerves részét képezi a gépjárművezetői tananyagnak. A hegyek lábánál átcsoportosítottak minket minibuszokba, amiért külön kellett fizetni, bár eredetileg arról volt szó, hogy a túrában minden transzport benne van. Aztán kiderült, hogy a beígért Hosszúhajúak törzsébe tartozó asszonyokkal való találkozásért is külön kell fizetni, mégpedig nem is keveset. Mindig tanul újabb trükköket az ember.

Elgyötörten szálltunk ki a hegyek lábánál lévő 600 éves Zhuang falunál, Píng’án-nál és hiába kerestük volna az érintetlen vidéki idillt. A tömött buszparkolótól hosszú bódésor vezetett a tulajdonképpeni településig, az odajutást pedig tovább nehezítette a mozgóárusok és kínai csoportok sűrű tömege. Idegenvezetőnk egy sárga esernyőt tartott a magasba, hogy azt kövessük. Kezdtük rosszul érezni magunkat. Mindig megállapítjuk, hogy a szervezett csoportos utaknál kevés hervasztóbb dolog van.

A falu legtöbb háza még a több generációs együttélést figyelembe véve is hatalmas volt. A fából készült, emeletes, cseréptetős építmények ha nem is gazdagságot, de meglehetős jómódot sugalltak. Az egyik ilyen házba be is mehettünk, csak az volt a baj, hogy addigra már két másik csoport is bezsúfolódott oda. Sorba kellett állni, hogy felmehessünk a padlásra, meg hogy megnézhessük a konyhában az éltes edényeket és az üres sörösüvegeket. A bejárattal szembeni falat giccses órák és tájképek uralták, olyan volt, mint egy kis házi oltár.

A szomszédos épületet a turistákat kiszolgáló előadóteremmé alakították át, és ide már csak azok léphettek be, akik kifizették az extra 60 jüant fejenként a Hosszúhajúak műsoráért. Mi igazából csak látni szerettük volna annak a törzsnek az asszonyait, akik egész életükben egyszer, 18 éves korukban vágják le a hajukat, de sajnos az árukapcsolás jegyében ez csak az előadással együtt volt lehetséges. A produkció éppen az elviselhetőség határát súrolta. Az elején szép sorban megjelentek a népviseletbe öltözött lányok - fejkötőbe szelídített hajkoronával -, és rövidke ének meg tánc következett. Ez még úgy ahogy rendben is lett volna, de aztán kértek ideiglenes férjnek négy önkéntest a közönség fehér férfi tagjai közül, és az előadás további részében az alkalmi párok szánalmas produkciójával kellett beérnünk. A helyzetet látszólag igencsak élvező férfiaknak rizsliszt-golyót kellett gyúrniuk, mindenféle tréfás kérdésekre kellett megfelelni, meg is énekeltették őket (nem kellett volna), és különböző bugyuta ügyességi játékok is sorra kerültek. Még jó, hogy nem volt zsákban futás. A végén a lányok kibontották földig érő ébenfekete hajukat, mi meg engedelmesen kattintgattuk a fényképezőgépeinket.

A show után idegenvezetőnk összeboronálta a csoportot és a sárga esernyőt követve elkezdtünk felkapaszkodni egy domboldalba vájt meredek ösvényen. A falu széléhez érve kezdtünk reménykedni, hogy nemsokára kikerülünk az emberáradatból és elkezdődik a túrázás. Ehelyett azonban egy étterembe tereltek minket és közölték a további programot: egy óra ebéd, utána fél órát kapunk arra, hogy felmásszunk a közeli kilátóra, körülnézzünk és visszajöjjünk. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztük, hogy betelt a pohár. Az utazási irodában háromórányi túrázást ígértek a rizsföldeken és szó sem volt szánalmas turista műsorról, birkaszerű terelgetésről, meg kötelező ebédszünetről. Dühöngve hagytuk ott az éttermet és a kijáratnál váratlanul ismerősökbe ütköztünk. Ant és Nina voltak azok, a tegnap megismert angol pár, hozzánk hasonlóan vöröslő fejjel. Kiderült, hogy őnáluk is az ebéd verte ki a biztosítékot, és ők is ki voltak akadva a falu turista-állatkert jellegétől (az előadást ők rutinosan kihagyták). Együtt hagytuk magunk mögött a falut és öt perc múlva mindannyian határozottan jobban éreztük magunkat. Magunkban voltunk, jókat beszélgettünk és gyönyörű

tájakon jártunk.

A rizst Ázsiában már tízezer éve termesztik, nagyjából változatlan technológiával. Manapság a legnagyobb mennyiségben termő, étkezésre szánt haszonnövénynek számít, a világon minden ötödik elfogyasztott kalóriát rizs formájában veszi magához az emberiség. (Bár kukoricából több nő, annak nagy része biodízel formájában amerikai terepjárókban végzi. Egy „tele tanknyi” kukorica egy embernek egy egész évre elegendő táplálékot nyújthatna, ami érdekes kérdéseket vet fel a – többek között az üzemanyag-gabonamezők területének ugrásszerű növekedése miatt – meredeken emelkedő élelmiszerárak korában.). A rizs alapjában véve igénytelen növény, elég sok helyen képes nőni, csak éppen rengeteg vizet és tömérdek munkát igényel. Éppen ezért nem is csoda, hogy főleg a nagyszámú olcsó munkaerővel bíró és monszunnal sújtott ázsiai országokban vált népszerűvé. A rizsnek az étkezésben és a mindennapi életben betöltött szerepét jól tükrözi, hogy több ázsiai nyelvben is (pl. kínai, vietnami, thai) az „evés” és az „étel” szavak a rizs szinonimái. Sajnos a rizs nem éppen Földbarát növény, mivel nemcsak hogy rengeteg vizet igényel, de a vízzel elárasztott rizsföldeken az anaerob viszonyok kedveznek a metánképződésnek. A metán pedig igen erősen fokozza az üvegházhatást (a széndioxidnál hússzor effektívebben). Tehát míg a gyomrukban metánt képző tehenek lefingják, addig a kínaiak – átvitt értelemben – leeszik a csillagokat az égről.

Messziről jött embernek már a síkvidéki rizsföldek is megindítóak, de a hegyoldalba vájt emeletes rizsteraszok látványa egyenesen lélegzetállító. A körülöttünk lévő dombok oldalát sűrű sorokban futó párhuzamos vonalak szabdalták, egy nagyon ráncos arcbőr benyomását keltve. Minden egyes ránc egy néhány méter széles földcsíknak felelt meg, ahol a zöldellő rizsnövények között néhol apró pontok mozogtak: földműves és vízibivaly időtlen párosa. A dombok tövében ott kapaszkodott Píng’án falu és nagyon távolinak tűnt, többféle értelemben is. Turisták tömege, szánalmas műsor – már el is felejtettük, hogy alig fél órája még ilyeneken bosszankodtunk. Ott álltunk a néptelen kilátóban és hasztalanul próbáltunk jelzőt találni a látvány leírására. Végül Anttel a f.cking beautiful-ban maradtunk. A domb gerincén folytattuk a sétát egy másik kilátóhely felé, miközben Ant Klárinak a Kyokushinkai rejtelmeiről beszélt, mi meg Ninával előző utazásainkról csevegtünk (ez megunhatatlan téma). A másik kilátóhelyen meglátszott, hogy jóval közelebb van a faluhoz, infrastruktúrája jóval kidolgozottabb volt (értsd: szuvenírbolt, jégkrémárus). Innen is lenéztünk egy kicsit, miközben a csoport többi része az ebéddel végezve kezdett felszállingózni. Nekik kb. 5 perc jutott az álmélkodásra, aztán már indulhattak is vissza, ha nem akarták lekésni a buszt. Azt hiszem mi egy kicsivel jobban csináltuk.

A buszparkolóban elég nagy káosz uralkodott, a turistákat érkezési sorrendben tuszkolták be a várakozó buszokba, így visszafelé másokkal utaztunk, mint odafelé. A visszaút még hosszabb volt, mert a délutáni csúcsforgalomban be kellett küzdeni magunkat Guilinba, hogy néhány ember leszállhasson. Később megtudtuk, hogy Ant és Nina még rosszabbul jártak, nekik le is robbant a buszuk.

Megérkezés után rögtön elmentem a mosott ruhákért. Megjelenésem némi pánikot okozott a hátizsákos szálló recepcióján, a ruháink ugyanis még mindig a hátsó udvarban száradtak. Gyorsan lekapkodták őket, majd mindenki gőzerővel elkezdett hajtogatni, beleértve a bejárat körül lebzselő taxisofőrt. (Még mindig jobban jártam, mint Kambodzsa északkeleti csücskében, Ban Lung-ban, ahol több utazó ruháit együtt hozták ki egy nagy bálában és a recepciónál kiterített lepedőn kellemes hangulatú ruhaválogatás kezdődött). Ezután elcsigázottan, de boldogan vettük magunkhoz szokásos koktélunkat az East & West Cafe-ban, majd ott is vacsoráztunk. Megint ott volt holland barátunk, meg az a helyes kisfiú is felbukkant, aki mindig az angol nyelvet szeretné gyakorolni és füzetébe fehér emberek aláírását gyűjti. Később a megbeszéltek alapján Ant és Nina is csatlakozott hozzánk. Átmentünk egy csendesebb bárba, amit a hollandus ajánlott és majdnem éjfélig beszélgettünk. Rokon lelkek találtak egymásra és nem lehetett véletlen, hogy összehozott minket a sors. Amikor elbúcsúztunk egymástól, azt éreztük, amit első találkozásunk után: még biztosan összefutunk valahol.

Most hogy már lassan ősz közepe van, ideje lenne már arról is írnom, ami mostanában történt.

 

Elkezdtünk járni egy fotóstanfolyamra az Isle of Man college-ban, emellett Klári elkezdett spanyolul tanulni, én meg a franciába vágtam bele. Klári közben egyre jobban ássa bele magát a jógába és a meditációba. Szerintem mindig is benne volt az érdeklődés, de valahogy csak most jött el az ideje. Mindenesetre mindkettőben öles léptekkel halad előre és rettentően élvezi.

 

Két hete néhány napra kilátogatott mamám és azt hiszem, nagyon jól érezte magát. Csütörtök este érkezett, a fotós tanfolyam után vettük fel a reptéren. Este kis hidegtál (pl. pármai sonka sárgadinnyével), borozás. Másnap délelőtt besétált egyedül a városba (én dolgoztam, Klári meditáción volt), vásárolgatott, sétált a tengerparti sétányon. A városban ebédeltünk fish & chips-et és olajban sült haggis-t – mindezt a vitorláskikötő mellett ragyogó napsütésben. Mielőtt még mamám végképp megerősödött volna abbéli hitében, hogy ez egy mediterrán sziget (tavaly májusi látogatásakor négy napig egy felhős nem volt az égen), délután eleredt az eső. Este egyik kedvenc kocsmánkba mentünk, a Bar George-ba. A sokat látott épület valaha templom volt, és a kolerajárvány idején halottasházként is funkcionált. Nem egy tipikus angol kocsma, nagy gyalulatlan asztalok, elképesztő borválaszték és jó ételek várják itt az embert - bár az étlap sokat romlott az elmúlt két évben. Kedvenc előételünk, a vegetáriánus nachos, szerencsére maradt az étlapon. Főételnek Klári roston sült királyrákos salátát, mamám hagyományos angol pork&apple pie-t evett, én meg bepróbálkoztam a thai tésztás lazaccal (Az enyém angol szinten egész jó volt, szóval nem egy nagy durranás). A vacsora közben megkezdett borozást a közeli Prospect kocsmában folytattuk, amit nemrég fedeztünk fel. A hely fő vonzereje abban rejlik, hogy kiesik a fősodorból, ezért hétvégéken alig van itt vendég. Ráadásul hátsó termében egy könyvtárat rendeztek be, többszáz éves könyvekkel, karosszékekkel. Sokat jártunk a „könyvtárba” a hétvégén, felidézve a régi viccet:

Pista bácsival riportot készít egy fővárosi újság a vidéki életről.
"Reggel felkelek, szalonnázom egy kicsit, bedobok néhány felest. Kapirgálok egy kicsit a földemen, aztán megebédelek, megiszom hozzá egy kancsó bort..."
"Ez így nem lesz jó, azt fogják az olvasók hinni, hogy maga alkoholista. Nem lehetne, hogy az ivásról szóló részeket olvasással helyettesíti?"
"Na jó: reggel felkelek, átlapozom az újságokat. Ebéd közben magazinokat olvasok, majd délután átmegyek a sógoromhoz, annak van könyvtára, nyomdája..."

 

Szombaton Peel-ben kezdtünk, ami mamámnak is a kedvenc városa a szigeten. A charity boltban jól bevásároltunk, ettünk a díjnyertes Davison fagylaltozóban (Szurtos is kapott egy gombóc vaníliát), majd körbesétáltuk a várat. Néha kisütött a nap, de az orkánerejű szél majd elfújt minket. Benéztünk még néhány antik boltba, megkávéztunk a Creek Inn-ben, majd sétáltunk egyet Glen Maye-ben. Este a Copperfield Teaházban foglaltunk asztalt, amit nagyon régen szerettünk volna kipróbálni. Régi bútorokkal és használati tárgyakkal telezsúfolt Viktória korabeli szalon ez, amit egy West Midlands-ről ideszármazott középkorú házaspár üzemeltet, délután teázóként, este étteremként. A credit crunch itt is éreztette a hatását, rajtunk kívül alig volt vendég. Mi nem bántuk, így bőven jutott nekünk a családias vendégszeretetből. Nagyon jó volt a koszt, főételnek mindannyian halat ettünk (tengeri süllő, lazac, vörös sügér), majd házi készítésű pudinggal zártunk. Az estét természetesen a „könyvtárban” fejeztük be.

Vasárnap egész nap kirándultunk, megcsináltuk a legkeményebb túránkat Niarbylból indulva a keskeny tengerparti ösvényen föl-le egészen a korakeresztény kápolna és remetelak romjaiig, majd vissza egy moha-és-páfrányos erdőn át. Mamám becsületére legyen mondva, hogy jól bírta az iramot, csak a tériszonya jött elő néha a meredek sziklákon. Este hidegtál volt otthon, majd angol nyelvlecke mamámnak (az elmúlt években nagyon belehúzott az angolba): megnéztük a Ronin-t angol felirattal.

Hétfő délelőtt egy levezető séta Glen Dhoon-ban, ebédre szalonnás tojásos zsömle a játék-vasútállomás Üvegtigris-szerű bódéjában, majd irány a reptér. Szóval jókat ettünk, ittunk, kirándultunk.

 

Voltunk közben másokkal is étteremben. A mamám látogatása előtti hétvégén Toby kollégámnak és feleségének, Hannah-nak megmutattuk a sziget francia éttermét, a L’Experience-t. Volt tangóharmonikás is, meg sok bor és rengeteg finomság (pl. békahal szűzérmék). Múlt hétvégén meg szlovák barátainkkal (Valérie és Matt) elmentünk az indiai kollégáim által legjobb indiai étteremnek kikiáltott Royal India-ba (Peel). Szokás szerint túlettük magunkat. Az ellenállhatatlan papadomokat előételek, főételek, zöldséges köretek követték rengeteg naan-nal és rizzsel (a peshavar-i naan olyan, mint egy kalács, sok mazsolával). A desszertre már alig maradt hely, pedig itt végre volt gulab jamun. Az enyhe őszi estében jót sétáltunk még a városban, belesve sok kivilágított nappalaiba.

 

A közelmúltban volt végre kulturális élményünk is: a Mugenkyo taiko dobos csoport előadása. Az edinburgh-i csapat idén ünnepli tizenötödik születésnapját és érdekessége, hogy hat női, és mindössze egy férfi tagja van, aki amúgy az együttes vezetője. Nagyon felemelő élmény volt, mindegyik számhoz külön történet tartozott és nagyon jó volt a koreográfia. Volt egy arab-amerikai vendégtáncosnő is, az ő közreműködésével zajlott a világ első taiko dob/egyiptomi hastánc fúziója.

 

Nem annyira kulturális élmény, inkább szubkulturális, de voltunk nemrég Jurby-ben is, egy gyorsulási versenyen. Itt nem részeg úrifiúk éjszakai száguldozására kell gondolni, hanem a régi repülőtér kifutóján időnként megrendezett versenyekre, ahol a gyorsulás szerelmesei egy 400 méteres szakaszon több kategóriában mérhetik össze gyárilag, illetve házilag összeszerelt gépeiket. Klári autós oktatója, Nigel, a drag-bike kategóriában indult. Ezek a városi közlekedésre alkalmatlan, a Baljós árnyak kocsiversenyébe is könnyen beleillő micsodák igen csak tudnak menni. Volt olyan gép, amit kifejezetten erre a távra terveztek, pont akkora volt. a benzintankja, hogy a 400 méteres szakasz után még vissza tud körben csorogni. Olyan is volt, aki 50 ezer fontot költött eddig a gépére, amit ugyebár csak itt tud használni. Nigel egyébként nagyon jó arc, egy hatalmas lakóbuszban lakik a barátnőjével, meg két macskával. Annak idején kamionosként többször megfordult Budapesten is.

 

Végezetül egy kis sport: az angolok mindig sírnak, hogy minden sportban kezdenek háttérbe szorulni, amit ők találtak fel. Foci, tenisz, golf.. és most már lassan a snooker is! A múlt vasárnapi Grand Prix döntőbe ugyanis egy ausztrál és egy kínai jutott. A játszmát végül a fenegyerek kinézetű Neil Robertson nyerte, de jönnek a kínaiak...

És hát persze: tegnap U20-as fociválogatottunk Costa Rica-t legyőzve világbajnoki bronzérmes lett. SZÉP VOLT FIÚK!!

 

 

www.hatizsak.com

 

Április 5. Vasárnap                  Yangshuo

 

Többszöri nekifutás után eleredt reggel az eső, így lett végre (sajnos) egy nyugis délelőttünk. Volt például végre időm reggel nyugodtan megenni egy tésztalevest az East&West Cafe-ban. Nekem Vietnam óta, ahol hagyományosan pho bo-val (tésztaleves sok zöldséggel és marhahúscsíkokkal) kezdődik a nap, nagyon bejön ez a fajta reggeli. Lecsúszott még egy gyömbéres kávé, majd elvittem csaknem tízkilónyi szennyesünket egy hátizsákos szálló mosodájába (az volt a legolcsóbb). A Xi Jie északi oldalán lévő kis utcák labirintusán keresztül bolyongtam vissza a szállásunkhoz, és megint bebizonyosodott, hogy néha csak egy kicsit kell letérni a turistaösvényről és máris a hétköznapi élet sűrűjében találjuk magunkat. Felkerestük a szálló által ajánlott, kínai gyógyászattal foglalkozó Dr. Li Yu rendelőjét, de csak alkalmi holland asszisztensét találtuk ott. Klári beült egy manikűröshöz, én meg egy helyes vízparti kávézóban, az elképzelhetetlenül lassú wi-fi-vel küzdve vártam ki az eső végét. Kora délután aztán béreltünk két biciklit és nekivágtunk egyedül a vidéknek. Hevenyészett térképünk és lelkesedésünk sajnos nem bizonyult elegendőnek a sikeres navigáláshoz, így néhány tiszteletkör után letettünk Xinping meglátogatásáról. Dr. Li Yu továbbra is házon kívül tartózkodott, a délután hátralevő részére maradt tehát a relaxálás - Klárinak talpmasszázs, nekem sör formájában.

Az este a lassan már törzshelyünknek számító East&West Cafe-ban talált minket. A pincérnők régi ismerősként üdvözöltek, és már kérés nélkül hozták a Singapore Slinget és a Bloody Mary-t. Vacsorára hosszas megfontolás után a kígyót választottuk, tipródásunkat látva a pincérnő még árengedményt is adott. Már Vietnamban is szemeztünk az éttermekben a terráriumokban „csábítóan” tekergő hüllőkkel és mostanra megérett az elhatározás: egyszer az életben meg kell kóstolni. Talán ez segít Klárinak majd legyűrni zsigeri kígyó-fóbiáját. Negyven-hatvan percnyi várakozás, ez állt az étlapon a kígyópecsenye mellett. Biztos jó sokáig kell főzni – gondoltuk, de kiderült, hogy ebben az időben a beszerzés is benne foglaltatik. A rendelés után ugyanis egy kifutófiú elbiciklizett egy közeli faluba és visszatért az Asszonnyal, Aki Kígyókat Tart. Amikor a hölgy bambuszkosarából előkerült a kígyó, már nem tűnt olyan jó ötletnek ez a választás. Szerintem sokkal többen lennének vegetáriánusok, ha evés előtt találkoznának még élő, kiszemelt áldozatukkal. Azért a kötelező turistafotót megcsináltuk, a többi opciót azonban mereven elutasítottam. Végignézhettem volna, hogyan csapják le a fejét, majd kiihattam volna a frissiben felbugyogó vért a fejéből. „It makes you strong” – tartják a kínaiak, és komolyan is gondolják. Mi is láttunk biciklizésünk során az út szélén véres kígyófejet, amit valószínűleg egy arra járó paraszt „húzott meg” afrodiziákum gyanánt. Vegyes érzelmekkel vártuk a vacsorát. Először egy tejes színű leves érkezett, sok zöldséggel, ezt a kígyónak abból a részeiből (például a gerincéből) főzték, ami nem került bele a második fogásba. A leves íze a kígyó rendszertani helyének megfelelően valahol a hús- és halleves között volt. A wokban sült zöldséggel tálalt kígyóhúst csirkével keverték össze, a két hús között csak állagában és színében (a kígyó szürkésebb és ruganyosabb) volt különbség. Tehát a kígyó csirkeízű, bár ez csak azt jelenti, hogy nincs jellegzetes íze (a sült pókot is ezzel a jelzővel illetik, akik meg merték kóstolni). A kígyólakoma után egy holland férfival elegyedtünk beszélgetésbe. Kiderült, hogy megszállott zenegyűjtő, az experimentális jazz és az elektronikus tánczenék a szakterülete (volt vagy ötven éves). Nemrég kezdte meg egy éves, fizetés nélküli szabadságát („sabbatical”), és már jó ideje Yangshuo-ban lebzselt, azon belül is ebben az étteremben, köszönhetően a csinos, fiatal pincérlányoknak.  Nem voltak konkrét tervei az elkövetkezendő időszakra, egyelőre a jó időre várt. Igen sokfélék vagyunk, mi például nehezen tudunk sokáig megülni egy helyen, hiszen annyi érdekes és csodálatos dolog van a világon, hogy két életnyi folyamatos utazás sem lenne elég a felfedezésre.

Szerencsére a tegnapi tömeg egy része elpárolgott az esővel együtt, ezért az esti sétánk jóval kellemesebben indult. Elszörnyülködtünk egy kicsit az egyik boltban a kínai snack választékon (pl. szárított disznógyomor és chilis csirkeláb karmostól-bőröstől), majd figyelmünket a Xi Jie-n több helyen felállított gőzölgő rézüstök felé fordítottuk. Fekete szezámmagból készült, zselészerű (kevésbé finomlelkűeknek: takony állagú, de tényleg) édességet mertek itt kis tálkákba, bőségesen megszórva darált dióval, aszalt gyümölcsökkel. Azt szeretem a kínai édességekben, hogy teljesen más ízük van, mint az európaiaknak és nem émelyítően édesek. Az egyik mellékutcában találtunk egy pofás kis lemezboltot, ahol elvesztünk egy időre. Vettünk néhány lemezt és filmet, majd tökéletes manadarinsággal rákérdeztem az eladónál: „Sa Dingding?” Felcsillant a szeme és azonnal felrakta az énekesnő egyik lemezét. Öt perc alatt tele lett a lemezbolt, egymás után jöttek be a kínaiaik, hogy mi ez a jó zene. Sa Dingding-ről Klári olvasott valamit egy újságban, annak apropójából, hogy 2008-ban elnyerte a BBC Radio 3 World Music Award-ját. A kínai-mongol vegyes házasságból született énekesnő mandarin, szankszrit, tibeti és egy saját maga által kreált nyelven énekel, több tradicionális hangszeren játszik és valami nem evilági hangulatú muzsikát produkál. Gyorsan meg is vettük egy tripla válogatás CD-jét, mielőtt a tömeg elkapkodja.

Nem voltunk éhesek, de kíváncsiságból végignéztük az olcsó éttermek utcájában a választékot. Hatalmas tálcák roskadoztak az előre bepácolt és nyársra felfűzött falatkáktól, amit amolyan tapas-szerű előételként fogyasztanak, természetesen miután frissen megsült az izzó faszén fölé helyezett méretes rácsokon. Ezeknek egy részét mi is jó szívvel megkóstoltuk volna, és már majdnem el is határoztuk, hogy másnap idejövünk vacsorázni, amikor szörnyű felfedezésre jutottunk. A főételek között szinte minden étlapon szerepelt házi kevdencünk, a kutya. Tudtuk persze, hogy a kínaiak esznek kutyát, de ez volt az első alkalom, hogy ezzel szembesültünk (Vietnamban szerencsére sikerült nem belebotlanunk ilyen étterembe). Találkoztunk egyszer egy kanadai nővel egy kambodzsai dzsungeltúrán, aki évek óta Kínában élt, és ő mesélte, hogy mi történik a kutyákkal, mielőtt elkészítik őket. (Gyengébb idegzetűek ugorjanak egy bekezdést). Összekötözve fellógatják és egy bottal alaposan elverik őket. Mindezt ugyanazért, amiért a macska is játszik az egérrel: a szimpatikus sokk miatt leesik az inzulinszint, nő a vércukor és édesebb lesz a hús íze. Az elkészítési módnak nem mertem utána nézni, de tudom, hogy a frissesség jegyében sok élőlény csak az elkészítés közben hal meg. Az étlapokon a kutyából készült ételeknél felhívják a figyelmet a hosszú várakozási időre. Valószínűleg a kígyóhoz hasonlóan itt is valakinek el kell biciklizni a szerencsétlen állatért. Abba már bele sem merek gondolni, hogy itt milyen egyéb opciókat kínálnak még fel a vacsora elkészüléséig.

Kína mellett sok más keleti országban esznek meg Nyugaton háziállatnak számító élőlényeket. Ezt még meg lehet magyarázni a kulturális különbséggel, de az állatokkal való lélektelen, kegyetlen bánásmódot már kevésbé. Az „állat” kínai megfelelője igen beszédes, „dong wu” azt jelenti „mozgó dolog”. Hogy lehet, hogy egy hagyományosan spirituális nép a buddhizmus évszázados hatása ellenére tárgyként kezeli az élőlényeket?

 

 

www.hatizsak.com

Április 4. Szombat                   Yangshuo

 

 

 

Ying pontosan várt reggel a recepciónál. Könnyen tette, hisz már a megbeszélt időpont előtt fél órával a hotel körül lebzselt, össze is találkoztam vele, amikor leugrottam netezni, amíg Klári készülődött. Az ötven körüli kínai asszonnyal előző nap többször is összefutottunk az utcán, másokhoz hasonlóan ő is eladni akart valamit: egy biciklitúrát. Tetszett kedves, de nem tolakodó állhatatossága, meg persze az utazók dicsőítő bejegyzései a túra „emlékkönyvében”, így végül beadtuk a derekunkat.

A kerékpárokat egy ismerősénél béreltük a Xi Lie keleti végén, aztán nekivágtunk. Rövid ideig a város kaotikus útjain küzdöttünk a buszokkal, de hamar magunk mögött hagytuk a város forgatagát, és átkerekeztünk egy másik világba, a vidéki Kínába. A tájat a tegnapi hajótúráról megismert, párába burkolózott zöldellő mészkőkúpok uralták, tövükben elszórtan házak, vízzel elárasztott rizsföldek. És vízibivalyok. Amerre néztünk, mindenhol; kicsik, nagyok, legelészők, ekehúzók, bambulók, kérődzők. Lassan haladtunk, mert muszáj volt gyakran megállnunk, hogy a sok századik fotón is megörökítsük ezt a megdöbbentően, sokkolóan más, mégis, korábbi, délkelet-ázsiai utazásainkon már oly ismerős, imádott látványt, ezt a valószerűtlenül naiv, meseszerű, filmbéli, mégis nagyon is valós, és inkább kemény, mint ártatlan életformát.

A Yulong folyón rozoga bambusztutajon (vagy hívjuk nemes egyszerűséggel lélekvesztőnek?) keltünk át, majd rizsföldek szélén folytattuk a biciklizést. Gyakran tolnunk kellett, mert a közelmúlt kiadós esőzései igencsak feláztatták az ösvényt. Mellettünk egykedvű földművesek szántották a sártengert jámbor, de néha makrancoskodó vízibivalyaikkal. (Kínában a vetés 80- és az aratás 90 %-át gépek segítsége nélkül végzik. Ez elég elmaradott technikának hangzik, de legalább munkát ad 700 millió földművesnek. Egyes számítások szerint, ha varázsütésre teljesen gépesítenék a kínai mezőgazdaságot, 200 millió ember is elég lenne a munka elvégzésére, viszont hirtelen kerülne vagy félmilliárd munkanélküli.).

A sáros ösvényen időnként dolgukra igyekvő parasztokkal is találkoztunk. Az emberek barátságosan intettek, ha megláttak minket, de azért a turizmus rontása már ide is elért: többen ajánlgatták, hogy fényképezzük le gyermeküket/vízibivalyukat – pénzért. (Vajon Laoszban még ma is olyan ártatlanok az emberek, mint négy éve, amikor nem tudták mire vélni a borravalót, és a mosolyt, kedvességet, útbaigazítást ingyen mérték? Sehol máshol nem találkoztunk annyira „meg nem rontott” emberekkel, mint ott.)

Egy nagyobbacska falu után ismét néptelen tájék következett, a megunhatatlan hegyekkel. A hegyoldalban néhol füstölőkkel és tűzijátékpernyével borított sírokat láttunk, és időnként petárdák zaja visszhangzott a sziklák között. A helyiek riasztották, űzték el a szellemeket őseik sírjáról. Itt így ünneplik a halottak napját (quingming, a „sírtisztítás ünnepe”). A Feng Shui szerint a sírok ideális helye egy vízre néző hegyoldal, így nem csoda, hogy a mesebeli környék egy óriási temetőt rejt magában.

A földútról rátértünk a repedezetten is sokkal egyenletesebb betonútra, majd déltájban megálltunk a Hold dombnál (Yuéliáng shan). A turistáknak szóló brossúrákról már jól ismert mészkőképződmény „fogyatékosságának” köszönheti gyönyörű nevét, és hírnevét is: csúcsában hold alakú lyuk tátong. A dombra 1251 lépcső vezet fel párás dzsungelen keresztül, a lelkünket is kiizzadtuk a déli verőn, mire felértünk. Az 50 méter magas boltív (a „hold”) alatt átsétálva még egy utolsó nekifutás felvitt minket a kilátóhoz és... szóval, ez igen! Azt hittük, már mindent láttunk a hajóról, meg a bicikliről, de tévedtünk. Az Óperencián túl jártunk, lábunk alatt terült el Yangshuo, zöld süveges hegyek tengerében.

Yingre még jó húsz percet kellett várni, mire előkerült. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar megmásszuk a lépcsőket. A közeli Víz barlangba először nem nagyon akartunk bemenni, drágállottuk a belépőt, meg a túra hosszát is. Kelletlenségünk meghozta a gyümölcsét, kaptunk egy rövidített túrát erősen csökkentett áron. Valószínűleg nem az államilag fixált árból, hanem a felsrófolt turistaárból engedtek, a hivatalos jegyár ugyanis nem volt feltüntetve. Kicsit más stílusú volt a tárlatvezetés a cseppkőbarlangban, mint amit megszoktunk, hiszen idegenvezetőnk nem hogy tiltotta volna, hogy megérintsük a cseppköveket, hanem kifejezetten bátorított bennünket az emberi érintésektől már amúgy is feketéllő, de még így is pompázatos képződmények megsimogatására. A különböző - kínai folklórból és állatvilágból kölcsönzött – fantázianevű sztalaktitok és sztalagnitok bemutatása mellett kiselőadást is hallhattunk a különböző állati és növényi testrészek gyógyhatásáról. Két frázis ismétlődött: „it’s good for skin”, („jó tesz a bőrnek”) és „it makes you strong”, („erőssé tesz”). Ez utóbbinál nem az általános fizikai erőnlétre kell gondolnunk, hanem a férfierő lankadatlan működésére... Mi azért szegény állatok védelmére keltünk és megpróbáltuk meggyőzni - valúszínűleg igen csekély sikerrel -, hogy a jövőben inkább a növényi eredetű (és nem elefántfül vagy medve-epehólyag alapú) gyógyhatású készítményeket propagálja.

A barlang kijáratánál szemerkélő esőben vártunk kehes, kiszolgált minibuszunkra, ami a rozoga földúton visszavisz minket leparkolt biciklijeinkhez (melyekre Ying vigyázott). Beszédbe elegyedtünk egy szimpatikus angol párral, akik egy éves világkörüli útjuk tizedik hónapjában jártak. Eladták a házukat, otthagyták jól fizető állásukat, hogy egy éven át ócska szállodákban vagy mocskos éjszakai buszokon aludjanak. A kényelmes polgári élet csábításánál erősebb volt az út hívása, és egy pillanatig sem bánták meg a cserét. Éppen belemelegedtünk volna a beszélgetésbe, de máris búcsúzni kellett. Valahol mélyen mindketten éreztük, hogy velük még találkozni fogunk.

A következő látnivaló, egy 1500 éves banyan fa, nagyon csábítóan hangzott. Nyugodt, akár meditációra is alkalmas természetes környezetet képzeltünk el - talán azért, mert egy ilyen fa alatt világosodott meg Buddha -, de a valóság köszönőviszonyban sem volt azzal, amit fantáziánk megálmodott. Már a bejáratnál végeláthatatlanul hosszú bódésor fogadott a szokásos bóvlikkal, étkezdékkel és tömeggel. A tisztáson álló, szalagkorláttal bekerített méltóságteljes fát pedig hangoskodó és köpködő kínai csoportok vették körül. Közelebb furakodva azért megérintett minket valami a lökdösődő tömegen kívül is. Például az, hogy ez a fa akkor kezdte az életét, amikor a mi őseink még valahol Nyugat-Szibériában jártak. Nem csak kora, formája is teljesen egyedülálló, hosszú ágai köröskörül gyökeret eresztenek a földbe, és lehorgonyozzák, mintegy támogatják az anyafát. A banyan fa ugyanis a fügefélék családjába tartozó epifita, azaz fán élő, nem élősködő növény. Nem tudtam eldönteni, hogy él-e még az eredeti fa a gyökérfüggöny takarásában, vagy már megfulladt a szerető gondoskodás alatt. Mindenesetre a bozontos matuzsálem minden további nélkül beillett volna a Fangorn erdei entek közé. Jó lett volna egy kicsit egyedül maradni vele, de Kínában ez nem egyszerű dolog. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy lehetetlen.

Ying ismét levezetett minket a betonútról, magányos rizsföldeken és piciny falvakon át kerekeztünk vissza Yangshuo-ba. Lazítottunk kicsit a szállodában (úgy húsz percet), majd indultunk vacsorázni. Egy fokkal drágább éttermet választottunk a tegnapinál, bár leginkább a helyet kellett megfizetni, a Xi Jie egyik éttermének emeleti teraszáról leshettük a hömpölygő tömeget. A koszt mennyei volt: garnéla, töltött paprika/padlizsán/tofu, bambuszrügy gombával, fokhagymás brokkoli.

A környék halászai évszázadok óta „alkalmaznak” kormoránokat. Mi is láttunk a Li folyón jó néhány bambusztutajt, melyen a Magyarországról és Man szigetéről is jól ismert gyönyörű madarak széttárva szárítgatták szárnyaikat. Yangshuo egyik legnépszerűbb programján egy ilyen halász esti portyáját lehet közvetlen közelről megfigyelni. Nem szeretjük az állatok kizsákmányolását, mégis belevágtunk, és nem bántuk meg. Egy fedett, keskeny hajó óvodai kisszékein zsúfolódtunk össze, és nemsokára egy halász bambusztutaja mellé értünk. A sötétben az egyetlen fényforrást a tutaj elejéről a víz fölé kilógó lámpás biztosította. Alig karnyújtásnyira tőlünk hosszú pórázon hat-hét kecses, kígyónyakú kárókatona úszott a tutaj előtt, és felváltva buktak le a víz alá. Az erős fényű lámpának köszönhetően azt is láthattuk, hogy mi történik a víz alatt. Villámgyors, harmonikus mozdulatokkal cikáztak össze-vissza, és sorban tűntették el az ezüstösen csillogó halacskákat a csőrükben, a nyakukra húzott gyűrű meggátolta, hogy lenyeljék őket. Amikor már szegény kormoránoknak nagyon kezdett dagadni a nyaka a gyűrű felett, eljött a „fejés” ideje. A halász egy sziklazátonyra kormányozta tutaját (mi árnyékként követtük), és a kormoránokat egyenként kézbe véve haltartalmukat belemasszírozta egy nagy bambuszkosárba, fényképezőgépeiket vadul csattogtató turisták gyűrűjében. Elég „turistaszagú” program volt, de a számunkra amúgy csak természetfilmekben látható élmény miatt le tudtuk nyelni ezt a békát.

A Xi Jie-n elképesztő tömeg hömpölygött, a quingming-re érkező belföldi turisták a  szemerkélő eső ellenére elárasztották a várost. A néhol áthatolhatatlan esernyőerdőben fehér utazók is felbukkantak, az egyik angol pár kisgyermekét lelkesen fotózta egy kínai csoport. A zenés-táncos bárok többnyire üresen kongtak, de a bejáratnál „előtáncoló" fiatal ajtónállókat  ez látszólag nem nagyon zavarta. A tömegnyomor elől a szállóval szembeni East&West Cafe-ba menekültünk, hogy Singapore Sling és Bloody Mary társaságában éljük újra át a nap eseményeit. Úgy éreztük, hogy egy nap alatt több történt velünk, mint a polgári életben három hónap alatt. Miért nem lehet állandóan úton lenni?

 

 

www.hatizsak.com

Április 3. Péntek     Guilin - Yangshuo

 

 

Kora reggel minibusz várt minket a szállodánál és igen csak örültünk, hogy magunk mögött hagytuk ezt a kísérteties, dohos, lélektelen létesítményt. Más szállodáknál további embereket vettünk fel, majd amikor már tényleg megtelt a járgány, végre elindultunk a kikötő felé. Idegenvezetőnk már kora reggel tréfás kedvében volt. Megpróbálta kis csapatunkat rávenni valami kínai stílusú, csapatépítő kántálásra, de ez szerintem még éber társaság esetén is esélytelen lett volna. A kikötőben három hajó is állt, a folyamatosan érkező minibuszok pedig ontották magukból az utazókat. Vicces idegenvezetőnk kiosztotta az azonosító jelvényeket – mi csoportunk esetékben ez egy pandás matrica volt -, majd felszálltunk az egyik hajóra, és végre elkezdődhetett kínai utunk egyik fénypontja, a hajótúra a Li folyón.

A Li folyó egy kicsit olyan, mint Magyarországon a Kovács folyó lenne: a Li ugyanis a leggyakoribb kínai vezetéknév. Csak Kínában van 100 millió Li, külföldön még egyszer ennyi (beleértve a különböző változatait is, mint pl. Lee), ezzel toronymagasan a világ leggyakoribb vezetékneve. A hétköznapi nevű folyó azonban egyáltalán nem hétköznapi tájakon kanyarog. 300 millió évvel ezelőtt mészkőszirtek emelkedtek ki itt az ősi tenger medréből, ezeket aztán a szél és csapadék formázta kedvére. Több tízezer mészkőkúp alakult így ki, karsztbarlangok és hasadékok útvesztőjével. A buján zöldellő mészkőképződmények nagyon változatos alakúak, némelyik legömbölyített tetejű, másokat élesen kicsúcsosodó sziklafal koronáz, néhol göcsörtös fák is kapaszkodnak a sziklaperemekbe, túlélésért küzdve. A különböző sziklaalakzatokat a régmúlt idők költői a legváltozatosabb fantázianevekkel illették, mint pl. Varázslatos Íróecset, Pontyon Lovagló Óriási Oroszlán vagy Egyujjas Kesztyű. A táj egy az egyben a vietnámi Halong öböl szárazföldi változata, de a kubai Vinales híres mogotéihez is nagyon hasonlít. A látvány bárkinek ismerős lehet, aki valaha tanulmányozott kínai tekercsfestményeket, vagy volt egy magára valamit is adó kínai étteremben, ahol ezen mészkőképződmények képi ábrázolása a dekoráció elengedhetetlen részét képezi.

A mesebeli tájat az eső utáni párás köd még misztikusabbá varázsolta. A hűvös, nyirkos idő ellenére el nem mozdultunk volna a fedélzetről, hiszen a folyó minden egyes kanyarulata újabb csodát rejtett. Idegenvezetőnk továbbra is formában volt, fel-alá rohangálva próbálta a csoportot egybeterelni, és lelkesen figyelmeztetett, ha valami érdekes szikla bukkant fel. „Congratulations! Enjoy the second highlight!” – ezt a kommentárt már tényleg nem lehetett kibírni kuncogás nélkül.

A sziklacsodák tövében takaros falvak bújtak meg, legelésző vízibivalyokkal, kormorános halászokkal. Az volt az érzésünk, hogy száz évvel ezelőtt is ugyanez a látvány fogadott volna minket, talán csak a bambusztutajaikon a turistahajókhoz manőverező Buddha-szobor árusok hiányoztak volna.

Jó társaságban repül az idő, egyszer csak ebéd lett. Vegetáriánus japánokkal és egy osztrák párral kerültünk egy asztalhoz, többnyire az utóbbiakkal beszélgettünk. A többi asztalnál főleg ausztrálok és amerikaiak ültek, az utóbbiak többsége lelkes Obama-önkéntes volt. Ebéd után sajnos már nem volt sok hátra az ötórás festői utazásból. A falvak egyre sűrűbben érték egymást, végül felbukkant utunk végcélja, Yangshuo. A kikötőben búcsút mondtunk alkalmi osztrák barátainknak, akik néhány órás városnézés után még aznap délután vissza akartak hajózni Guilinba, majd hátizsákkal nekivágtunk szállást keresni. A városka egyik fő ütőerén, a Xi Jie sétálóutcán és környékén több hotelt is megnéztünk, de a közelgő quingming (kínai Halottak Napja) miatt nem sok szabad szoba volt, azok is inkább a lehangoló kategóriába estek. Nem adtuk fel és végül találtunk egy helyes kis erkélyes szobát az egyik mellékutcában, a frissen felújított Explore hotelben.

A Xi Jie-vel kezdtük Yangshuo felfedezését, és hamar megértettük, miért kapta a helyiektől az „idegenek utcája” nevet. Szuvenírboltok, wi-fi kávézók, éttermek, kis hotelek – inkább a bangkoki Khao San utcához hasonló nemzetközi hátizsákos kolónia ez, mint egy kínai falu. A más városokban már megszokott bamba bámulás helyett itt többször felhangzik a „hello, my friend” és angolul is sokkal jobban beszélnek az emberek. Mindenhol nyugati ételeket kínálnak, még szendvicsembert is láttunk – egy kínai hamburgert reklámozó Mickey-egeret. A Xi Jie-vel párhuzamosan egy keskeny csatorna fut végig a házak között, helyes hidakkal és sok vízparti vendéglátóipari egységgel. A nap nagy része már elment, így inkább egy kis nézelődéssel és vásárlással ütöttük el az időt vacsoráig. A selyem- és gagyidömping mellett volt néhány figyelemreméltó üzlet is, mint a kikötő közelében levő evőpálcikabolt, itt fel is töltekeztünk a kínaiak egyik legjelentősebb találmányából. Klári vett még valami ezüstékszert egy fiatal ezüstművestől, majd beültünk koktélozni a szállodával szemben lévő étterem teraszára. Happy hour volt, mint ahogy minden más étteremben és bárban, láthatóan nagy a verseny. A wi-fi nagyon lassú volt, de legalább sikerült megnézni a mailjeinket és felfrissíteni Facebook státuszunkat. Vacsorára a környék specialitását, sörben sült halat ettünk sült zöldséggel és savanyú káposztával – nagyon ízletes de egy kicsit túl olajos volt a mi ízlésünknek. Sokáig üldögéltünk még a teraszon, néztük a Xi Jie-n hömpölygő tömeget, a mellettünk lévő, sziklamászókra specializálódott garniszálló játékos kutyáit, a háttérben a sejtelmesen megvilágított zöldellő mészkőkúpot. Néhány órája voltunk csak Yangshuo-ban, de máris a szívünkbe zártuk és otthon éreztük magunkat.

 

Április 2.  Csütörtök        Guilin

 

Reggel még fel kellett hívnom a CITS-t a tibeti engedélyek ügyében, és ez nem volt könnyű logisztikai feladat. A recepción ugyan öt perc alatt megértették, hogy telefonálni akarok, viszont a „Business center”-ben már tíz percbe tellett kibökniük, hogy ez onnan nem lehetséges. Próbálkoztam a szobából is, nem sok sikerrel, így inkább kerestem egy nyilvános telefont. Itt nem a megszokott a telefonfülkékre kell gondolni, hanem egy trafik berácsozott ablakába kitett műanyag készülékre, ahol a beszélgetés végén a trafikosnak kell fizetni. A szálló közelében lévő trafik ablaka valamiért félemeletnyi magasságban volt, így betontéglákból összehozott pódiumra kellett fellépnem a telefonáláshoz. Sikerült beszélnem az utazási iroda vezetőjével, aki biztosított arról, hogy Tibetbe szóló vonatjegyeink már le is vannak foglalva jövő szerda estére.

A hivatalos ügyek rendezése után még mindig maradt jó két óránk az indulásig, amit eltölthettünk volna a város valamelyik híres pagodájának megtekintésével (pl. Óriás Vadliba Pagoda), de mi inkább visszatértünk a városfalra biciklizni. Körbe is tekertünk egy óra alatt, láttunk néhány szép régi épületet, sok ronda újat, egy hihetetlenül nyüzsgő pályaudvart, szűk utcácskákat, széles sugárutakat. A forgalom nem volt túl nagy, a déli kaputól eltávolodva csak elvétve találkoztunk hozzánk hasonló biciklis turistákkal, fiatal párokkal, sárkányeregető gyerekekkel. A jóindulattal is csak gyenge közepesnek értékelhető bringák, a néhol egyenetlen kőburkolat és a gyakori (bár enyhe) emelkedők miatt kellemesen elfáradtunk a végére – egy hét után jól esett már egy kis igazi testmozgás (a napi 10 – 15 kilométer császkálás mellett).

Nem volt már nagyon időnk ebédelni indulás előtt, de nem is bántuk, hiszen a China Air három napja éttermi minőségű koszttal kényeztetett minket, és feltételeztük, hogy ez a színvonal általános Kínában. Tévedtünk. A Shanghai Airways szakácsait valahol máshol képezhették, mert minősíthetetlen műanyag-kaját raktak elénk, így igen csak kopogott a szemünk az éhségtől, amikor szemerkélő esőben landoltunk Guilinban. Késő délután volt, és úgyis csak egy éjszakát akartunk maradni, ezért inkább kihagytuk a „megnézünk néhány hotelt” című időrabló programot, és lefoglaltunk egy szobát a repülőtéren lévő egyik utazási irodában. Újabb hiba. Az elénk terített prospektus fotóin még pofás kétcsillagos szálloda a valóságban egy lerohadt SZOT-üdülő volt. Már a dohos recepció sem volt túl bizalomgerjesztő, ahol egy angolul tökéletesen nem beszélő nőtől megkaptuk a kulcsot. A harmadikon szálltunk ki a liftből és a kísérteties, félhomályos körgangon megkerestük a szobánkat. A tisztaság még épphogy megfelelt a „Klári féle tisztasági törvény”-nek, de a meleg víz hiánya már kiverte a biztosítékot. Mentem tehát reklamálni a recepcióhoz, nyelvkönyvvel a kezemben. Végignéztem az előttem álló holland hölgy küzdelmét, aki csak az előző nap leadott bőröndjeit szerette volna visszakapni, és éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom. A mandarin kiejtésem nem érte el hat nap alatt az érthetőségi szintet, de a recepciós nő nem csüggedt, hanem elővett egy gyöngybetűkkel teleírt lapot, amin a szállóvendégek gyakori panaszai sorakoztak angolul és kínaiul. Szerencsére a „Nincs meleg víz” a sirámok között elég előkelő helyen szerepelt, gyorsan rá is böktem. A hölgy arcán felragyogott a megértés öröme, mondott valamit a pult körül sertepertélő goromba arcú idősebb hölgynek, aki intett, hogy kövessem. Becsattogott a fürdőszobába, ezerrel megengedte a melegvizes csapot, majd amikor a jéghideg vízben az első langyos cseppek megjelentek, motyogott valamit, majd kiviharzott a szobából. „Hosszan ki kell folyatni”, fordítottam büszkén Klárinak, bár ezt leginkább a szövegösszefüggésből következtettem ki.

Guilin (nevének jelentése „illatcserje liget”), a déli Guanxi tartomány városa, 700 ezer lakosával kínai viszonylatban kisvárosnak számít. Fekvése viszont egyedülálló, kettészeli a festői Li folyó és több ezer, zöldellő mészkőképződmény veszi körül. Mi ebből a csodálatos fekvésből igen keveset észleltünk, amikor sötétben és immár zuhogó esőben elindultunk a szállodából éttermet keresni. Szerencsére ez Kínában nem olyan nehéz, egy főútra kiérve bele is botlottunk egy kétszintes szecsuáni étterembe. A földszinten ült néhány helyi vendég, de minket az üresen kongó emeleti szektorba vezettek fel. A szemünk sarkából láttuk, hogy érkezésünk igen nagy izgalmat váltott ki a személyzetből, hosszú tömött sorokban érkeztek a konyhából a szakácsok, kukták, pincérek, és a függöny mögül kikukucskálva lestek bennünket. A vendégek csekély száma kissé aggodalommal töltött el, mert tapasztalataink szerint a helyiektől nyüzsgő étterem a legtutibb választás, ha el akarjuk kerülni azt a kegyetlen élményt, amikor az ember kavargó gyomorral, hideg verítékben úszva ébred. Elég korán van még – vigasztaltuk magunkat, miközben az étlapot tanulmányoztuk. A fogások kizárólag kínaiul voltak feltüntetve, viszont a legtöbb ételt fényképpel is illusztrálták. Így láthattuk, hogy van csirke „mindent bele” módra (fejjel, lábbal stb), teknős páncéljában főzve, és egzotikus bőségtál kígyóval és valami gőteféleséggel. Miután kiszörnyülködtük magunkat, szótár segítségével rendeltünk ezt-azt az ismerősebb ételek közül.  Miközben – némi izgalommal - az ételre vártunk, megérkeztek az első vendégek (csak helyiek!), mi pedig kezdtünk megnyugodni. Tíz perc múlva előkerült „az ember, aki makog valamennyit angolul” (ilyen mindenhol akad egy bizonyos idő elteltével) egy fiatal lány személyében, aki először kihozta a rizst. „This    Is    The    Rice” – jelentette ki büszkén, tagoltan. Fordult egyet, és egy tál párolt zöldséggel tért vissza, újabb csillogó szemmel előadott proklamáció kíséretében: „This    Is    The    Vegetable” Amikor a  tojással közeledett, már mormoltuk is magunk elé, mielőtt megszólalt: „This     Is     The       Egg”. A won-ton leves és a gongbao jidin (szecsuáni specialitás: csirke csilivel és mogyoróval) mellé már csak kínai felkonferálás járt. Minden nagyon jó volt, de a gongbao jidin nem volt elég csípős, gondolom egy fehér embernek nem mertek annyi csilit belerakni, mint egy kínainak (pedig nyugodtan lehetett volna...).

Vacsora után szomorúan láttuk, hogy az időjárás továbbra is szorgosan bizonyítja, hogy monszun sújtotta vidéken járunk: változatlanul ömlött az eső. A belváros felé továbbsétálva útközben megcsodáltuk a kivilágított pagodákat a Fenyő tónál, és az egyik boltban feltöltöttük a snack készletünket is, ezúttal zongzival, egy helyi specialitással (ragacsos rizs összegyúrva vörösbabkrémmel).

Az óvárost a Japánok 1944-ben porig bombázták, a helyére jellegtelen, modern sétálóutca épült, boltokkal és éttermekkel. Nem bántuk, mert nekünk úgy is csak egy internet kávézót kerestünk, de ez megint csak nem volt egyszerű. Némi bolyongás és kérdezősködés után nagy nehezen megtaláltuk, úgy hogy előtte már többször is elmentünk mellette. Se @ jel, sem az internetnek megfelelő kínai karakter nem jelezte, hogy mi folyik az elfüggönyözött helységben, csak az lett gyanús, hogy sok fiatal lézengett a környékén. Lementünk a lépcsőn, és a látványtól földbe gyökerezett a lábunk. A hatalmas alagsori helységbe több száz terminál volt bezsúfolva, melyeknek nagy többségén láncdohányos, zombitekintetű. fiúk játszottak agresszív (lövöldözős, verekedős, kibelezős stb.) játékokat. Még soha nem éreztem magam ennyire kényelmetlenül internet-kávézóban, mintha egy negatív utópiába csöppentem volna. Gondolom Európában is vannak ilyen robotszerűen képernyőre meredő és virtuálisan öldöklő ifjak, a látványt igazán az tette félelmetesé, hogy annyian voltak, mint a kínaiak. Ez lenne az új generáció, ami esetleg meghódítja a világot pár évtizeden belül?

Mert akkor jaj nekünk.

 

 

www.hatizsak.com